2024. március 7. csütörtök. 10:56
A minap J.Károly látott egy bejegyzést a közösségi oldalon. A büfés Eszter mondta, hogy ezt posztnak hívják, ami a férfit a sorkatonaságra emlékeztette: mikor őrségbe ment, elfoglalta a posztját; aztán eszébe jutott a hivatali ranglétra mozdulatlansága is, amelyen harminc év alatt neki egyetlen fokot sem sikerült föntebb lépnie. Csak az irodája cserélődött, a posztja nem.
A bejegyzés (vagy legyen poszt, ahogy Eszter akarja) arról szólt, hogy a digitális korszak maga a pornográfia. Korábban J. Károly a digitális korszakot a kijelzős ébresztővel, a fényképezőgép memóriakártyájával, a munkahelyi számítógéppel és a szomszéd tévéjével társította, amihez hozzájött a nyomkövető Eszter nagynénjének a macskáján. Elgondolkodott, hogy kell-e nyomkövető a teknősére, Karcsi viszont nem igen szokott elkóborolni otthonról. Amikor J. Károlynak is lett okos telefonja, a digitális korszak egyenesen a képébe vigyorgott minden reggel, s neki eszébe sem jutott, hogy pornográf az ébredése.
Indoklásként a következő szavak szerepeltek a posztban az állítás mellett: hazugság, kizsákmányolás, deviancia (szintén a nő világosította fel, hogy ez a normálistól való eltérést jelenti), s negyedikként az elbutulás. J. Károly még képes volt az első hármat a pornográfiával összeegyeztetni, de az elbutulást nem. A büfés Eszter szerint ezt úgy kell érteni, hogy a buták sokkal jobban szeretik mutogatni magukat, mint az okosabbak. Ő is látott egy posztot arról, hogy az okos ember el tudja játszani az ostobát, fordítva viszont ez már nem igaz.
J. Károly ebből arra következtetett, hogy a magamutogatás, tehát önmagunk kizsákmányolható vágytárgyként való kiárusítása lényegében ugyanazt jelenti, mintha felajánlaná a szolgáltatásait, a digitális háló pedig a futtatója. – Ugye milyen jó szó ez a vágytárgy? – kérdezte Esztert, és büszke volt magára, mint egy ostoba, aztán hozzátette, hogy nem a kutyafuttatóra gondolt, és megint büszke volt magára, hogy gazdagodott a lexikális találékonysága. A nő nem azért nem mosolygott, legalább, mert idétlennek találta a szóviccet, hanem azért, mert elmerült a gondolataiban.
Az elbutulás őt sem hagyja nyugodni, mondta, és szerinte ez azért van, mert az emberek egyre kevesebbet olvasnak, azzal egyenes arányban, hogy digitálisak-e vagy sem. Ennek következtében nem is értik meg egymást. Egy rövidebb poszt még felkelti az érdeklődésüket, de egy hosszabb gondolatmenet már nem, és akkor a regényről még nem is beszélt. Olvasta valahol (egy könyvben! – hangsúlyozta), hogy a digitális korban csak egyetlen kattintás választ el a vágyainktól, de egy regényt végig kell olvasni ahhoz, hogy a közben érzett gyönyört átélve a végén kielégüljön az ember. Vagy pedig átérezze a csalódást, tette hozzá, mert ha az ember egy jól megírt regényt olvas, de lehet akár fájdalmas dallamként lüktető verseket is, akkor a kiüresedő lélek olyan, mintha megtelne az egész világgal.
J. Károlynak meg az járt az eszében, hogy Eszter úgy beszélt az olvasásról, mintha némi erotikát kínált volna föl a szavaival. Kiitta az utolsó csepp kávéját is a pohárból, immár harmadszor, mert a kávé már korábban elfogyott, és roppant elégedett volt, hogy Eszter nem valamilyen digitális valóság, tehát nem hazugság, nem deviancia és nem kizsákmányolás, és ha ő egy kicsit okosabb vagy bátrabb lenne, talán kézzelfoghatóvá is válna.
A szerző irodalomtörténész
