A felszabadulásként emlegetett háború vége még el sem érkezett, amikor a szovjet csapatok által megszállt területen az Ideiglenes Nemzetgyűlés jóváhagyta a földmíves nép földhöz juttatásáról szóló rendeletet. Fordított olvasatban a többségében baloldali pártok megszüntették a nagybirtokrendszert, és egy földalapot hoztak létre, amibe a kisajátított, elkobzott és állami tulajdonú földek kerültek. Létrejöttek a földosztó bizottságok, amelyek a földalap területei fölött rendelkeztek. Volt, amit állami vagy közösségi tulajdonban hagytak, és volt, amit szétosztottak, ne firtassuk most, kik között és hogyan.
Ez történt Badacsonyban is, ahol a földosztó bizottság négyezer holdnál nagyobb terület fölött rendelkezett. A kisajátítás legnagyobb vesztese Esterházy V. Pál herceg lett, a kisajátított földek háromnegyede az ő itteni birtokait érintette. Az ország legnagyobb hitbizományának tulajdonosa országos szinten ennél jóval többet vesztett, a badacsonyi-csobánci uradalom mintegy százszorosát.
Pedig a herceg nem ült birtokai termelte gazdagságán, nem zsákmányolta ki a munkásait, jó gazdaként, önmaga legszorgosabb tisztviselőjeként élte életét. Százezer embernek adott munkát az országban, a birtokain élők között már egészen fiatalon telkeket osztott szét, és folyamatosan segítette őket élelemmel, tűzifával. Híresek voltak karácsonyi jótékonysági akciói, amikor a városi szegényeknek osztatott szét tüzelőt, lisztet, húst és zsírt. Ahol tudott, segített. Alapítványokat hozott létre, nem kis összegekkel támogatta a tudományt, kultúrát, művészeteket, ezt „kötelesadónak” nevezte.
Az adakozás nem volt egyedi jelenség ebben a korban. A magyar arisztokrácia jövedelmének jó részét humánus, társadalmi célokra fordította, az ország Trianon utáni életben tartása, felvirágoztatása mindenkinek érdeke volt. Az óriási vagyon óriási erkölcsi felelősséget, hazafias elkötelezettséget jelentett számukra. És ott álltak előttük példaként az évszázadokra visszanyúló mecénási minták.
A fiatal Esterházy Pál a trianoni sokk utáni újjáéledésben alaposan kivette a részét, a Magyar Tudományos Akadémia, a Szent István Akadémia és a Pázmány Péter Tudományegyetem működését százezrekkel, az Operát milliókkal támogatta a húszas években. Amikor a kulturális intézményrendszert sikerült stabilizálni, akkor orvosi, képzőművészeti és diákösztöndíjakra tett hosszú távú, nagy összegű alapítványokat. A második világháború alatt anyagilag támogatta az üldözötteket, százezer pengőt adományozott például az Irgalmas Nővérek Ménesi úti épületében elrejtett, veszélyeztetett zsidó gyermekek megmentésére.
Mindez mit sem számított a berendezkedő kommunista hatalomnak. Először a vagyonától fosztották meg, aztán hercegi rangjától, végül a szabadságától is. Esterházy Pál a Mindszenty-per negyedrendű vádlottja lett. A koncepciós per célja a katolikus egyház és az arisztokrácia morális lejáratása és szétzúzása volt, a kommunista koncepció az arisztokráciának is akart juttatni az egyházra mért csapásból. Leegyszerűsítve, a statuálás volt a lényeg, hadd lássa az ország dolgozó népe, hogy mire képes a klerikus és világi reakció! Háborús uszítással, kémkedéssel és összeesküvéssel bélyegezték meg a vádlottakat, aztán az ítéletben az is kiderült, hogy egyenesen a demokratikus államrend megdöntésére szervezkedtek. A vádirat szerint a volt herceg közönséges valutaüzér, aki amerikai és svájci pénzadományokat fogadott el és osztogatott szét püspökök és fasiszta missziós papok között, a maradék pénzt pedig 25-40 forintos zugárfolyamon értékesítette.
Az eljárást gyorsan ledarálták, hat hét kínvallatás után, 1949 februárjában hamar megszületett az ítélet: tizenöt év fegyház, mellékbüntetésként tízévi hivatalvesztés, politikai jogai gyakorlásának felfüggesztése, valamint maradék vagyonának elkobzása. Amíg börtönben volt, addig családját embertelen körülmények közé kitelepítették Budapestről. A szabadságot az 1956-os forradalom hozta el, az ítélet megsemmisítését pedig a Mindszenty-per 1989-es újra tárgyalása. A vád alól felmentették, de vagyonát nem kapta vissza, hivatalos rehabilitálás, Esterházy Pál herceg becsületének helyreállítása, bocsánatkérés a mai napig nem született.
Mindezt azért írtam meg, mert az utókor igen méltatlanul mostohán bánik a valahai legnagyobb magyar hitbizomány utolsó urával, akinek hite szerint „amit a magyarságnak ad, az megtérül a nemzet számára”. Furcsa a 20. századi magyar kollektív emlékezet. A Kádár-korszakra – keveset tudva a rendszer valódi működéséről – sokan még mindig nosztalgiával tekintenek. A magyarság megmaradásáért küzdő, Trianon utáni időszakot viszont az iskolai oktatásnak „hála” máig átlengi az „ellenforradalmi, fasiszta, náci” megbélyegzés bolsevista szele. Az agymosás sikeres volt, a két háború közti időszak legnagyobb mecénásának a neve nincs sem az országos, sem a helyi köztudatban. A számomra oly kedves Badacsonyban, ahol Esterházy Pál világhírű szőlőgazdaságot hozott létre, sem emléktábla, sem közterület-elnevezés, de még a helyi emlékezetkultúra is alig őrzi a nevét. Pedig a csobánci uradalomhoz tartozó badacsonyi szőlőterület 1669 óta Esterházy-birtok volt, ahol a filoxérajárvány után tudatos, korszerű szőlőműveléssel, a piacképes, fajtiszta borok előállításával a badacsonyi borászatot európai szintre emelték. A birtokon palackozó pincészetet létesítettek, és 1930-tól a teljes termést palackba töltve hozták forgalomba, évente mintegy félmillió palackot. Így lehetővé vált az Európán túli piac meghódítása is, mert a palackba töltött hegy leve jól bírta a tengeri szállítást.
Ezt a badacsonyi hercegi uradalmat, az ország egyik legjobban berendezett, kiváló borai által világhírűvé vált mintagazdaságát verte szét az 1945-ös kisajátítás. Erre a sorsra jutott a manufakturális palackozó és az óriási pince is. A Római úton álló épület düledezik, a ma már muzeálisnak számító felszerelést széthordták, a maradékot a rozsda rágta szét. A kommunista rendszer szétverte a herceg emlékét is, az adakozó mecénásból az ideológiával módosított közösségi tudatban hirtelen hűtlen áruló, a magyar nép kufárja lett. Az idő szép lassan mindkét verziót elfelejteti.
Pedig az adakozásnak nemcsak papíron, hanem a tájon széttekintve is nyoma van. Ami a badacsonyi hercegi fejlesztésekből megmaradt, azt a település lakói és az ide özönlő turisták egyaránt élvezik. Az ikonikus Kisfaludy-házat 1934-ben ő bővíttette egy oldalszárnnyal, hogy „minden ízében magyaros borozót” hozzon létre. A házhoz vezető Kisfaludy út kiépítéséhez és a támfalakhoz ő biztosította a bazaltköveket. Sorolhatnánk a hercegi adományokat, például azt az értékes part menti birtokterületet, amit 1930-ban teljesen ingyen bocsájtott a község rendelkezésére, hogy strandfürdőt építsenek rajta. Ez a ma is álló badacsonyi strand, a rendezvénypark és a móló melletti terület, de ide tartozik az a névtelen tér is, aminek a rendezése a Tátika felújításával együtt éppen most készült el.
A herceg történetét ismerő helyiek szeretnék, ha ennek a mai közterületnek Esterházy V. Pál herceg lenne a névadója. Akkor a nyaranta hajóval Badacsonyba érkező turisták is gazdagabbak lennének néhány múltunkra vonatkozó fontos információval, és talán másként bandukolnának a Kisfaludy-ház felé vezető úton. Talán az emlékezetkultúránk is jó irányba, az értékőrzés irányába mozdulna el.
A szerző történész
