2024. március 8. péntek. 7:8
Ilyenkor márciusban néha Kolozsvári Grandpierre Emil könyvének címe jut eszembe: Nők apróban. Ez a még 1970-ben megjelent, afféle szociografikus célzatú szerelmi pikareszk (vagy valami efféle) azután tovább futtatja a képzettársításokat az agyamban: a régi nőnapok nem túlzottan rokonszenves rendezvény-hangulatai összevegyülnek a szaporodó évtizedek hölgyekkel kapcsolatos, több mint vegyes benyomásaival, s ezek a tapasztalatok mindenképpen összetettebb (érettebb?) állásfoglalásra késztetnek.
Tudjuk, hogy a nőkről körülbelül olyan eséllyel van mód egységes és elfogadható álláspontot kialakítani, mint mészárszéket nyitni Mekkában vagy nyílt színi katolikus nagymisét celebrálni a debreceni Nagytemplom előtt: a nőkről még a legokosabb férfiak is enyhén szólva ellentmondásos megnyilatkozások özönének engedtek és engednek teret – mert a lányok és asszonyok varászlatosan kalandos, ismerősen is ismeretlen, felvértezetten is szívszorítóan sebezhető világa egyszerűen olyan emberi univerzumokat rejt, amivel egyszerűen nem tudunk mit kezdeni. Így inkább köszöntjük őket minden év márciusának elején.
Pedig… talán nem egészen megfejthetetlen, talán mégsem kibogozhatatlanul szövevényes ügyről van ám szó. Az emberi szellem általam leginkább ismert és kedvelt letéteményesei – az írók – azért némiképp sejtik mindezt. A legnagyobbak legalábbis. Déry Tibor ezt írta az Ítélet nincs-ben: „Ma is szeretem a nőket, többre is becsülöm őket a férfiaknál (…) Ki őrizte meg szilárdságát a képlékennyé vált társadalomban, például a főváros ostromának idején? Elsősorban a nők, mert dolguk volt: a bombázások közti szünetekben sorban álltak kenyérért, vizet hordtak, főztek, ellátták családjukat. Az ostromnak ők az igazi hősei, újra bebizonyították, hogy többet érnek a férfiaknál. (…) Nádor utcai rejtekhelyünk öreg, hatvanéves házvezetőnőjének is voltak napi feladatai: el kellett látnia hat embert, s őrködnie kellett elmenekült gazdáinak bútorai, lakása fölött. Éppoly lelkiismeretesen takarított benne, mint békében. A bombázások alatt nem jött le a pincébe, nem volt ideje. Őszbe boruló hajával, keskeny termetével, már erősen ráncosodó arcával, nyakával szakadatlanul dolgozott a lakásban, melyben a sok bombázás, rom és törmelék miatt még több port kellett törölgetni, mint máskor. A mennyezetig érő, nagy fehér előszobaszekrényben lakat mögött rejtegette élelmiszertartalékait, melyeket arcpirulás nélkül mindenki előtt letagadott; a nők kitanult ösztönével tudta, hogy kenyérre holnap mindig nagyobb szükség van, mint ma. Hogy a szekrényeket fel is lehet törni, azzal persze nem számolt a polgári világhoz szoktatott rendszeretete, hisz ez volt az első német megszállás, melyet megért. Egyébként gyorsan alkalmazkodott a háborús erkölcsökhöz. Mindenkivel jóban volt, s mindenkinek szemrebbenés nélkül füllentett, ha a lakás s a bútorok érdeke megkövetelte, hatóságnak, nyilasnak, zsidónak, vendégnek, a ház lakóinak s az utcáról betévedt idegennek egyforma buzgalommal. Fontos csak a feladat volt: a rábízott javak védelme. Ennek érdekében gyáva is volt, hős is, személye nem számított. Ha nagy ritkán mégis lejött az óvóhelyre, alig bírta kivárni, hogy lefújják a légiriadót, s ha végül megszólalt a sziréna, szaladt fel a lakásba megnézni, nem történt-e baja. Nyilván azt képzelte dolgos, hű szívében, hogy a puszta kezével is meg tudja védeni a bombák ellen, amit rábíztak. Végül igaza lett, mert a véletlennek humora is van; a lakásban még csak egy ablaküveg sem tört be.” Korunk egyik legnagyobb angol írója, William Golding, A legyek ura és a Ripacs Martin szerzője ezt mondja: „A nők bolondok, ha egyenlőségre törekszenek a férfiakkal. A nők sokkal magasabb rendűek, és mindig is azok voltak. Bármit kap a nő a férfitől, mindig valami sokkal nagyszerűbbet teremt belőle. Ha a férfi spermát ad, a nő gyermekkel ajándékozza meg. Ha a férfi házat ad, a nő otthont teremt belőle. Ha a férfi hozzávalókat ad, a nő ételt teremt belőle. Ha a férfi egy mosolyt ad, a nő a szívét adja érte. A nő mindent megtöbbszöröz és minőségileg értékesebbé tesz. Ezért sose bántsd meg a nőt, mert egy tonna szennyet kapsz tőle vissza cserébe.” És csak úgy mellékesen, visszakanyarodva Kolozsvári Grandpierre-hez: a nők nagy-nagy barátja a Nők apróban írója haláláig az egyetlen asszonyt megörökítő regényén dolgozott. Igen, sok nő sürög-forog az ember körül, de mindig csak EGY a fontos.
Így vagyunk ezzel, barátaim.
A szerző író
