– Ez az ünnepnap egyfajta tisztelgés a szabadságért konok állhatatossággal kiálló székelység mellett?
– Mi, magyarok ezen a napon egyrészt megemlékezünk a marosvásárhelyi Postaréten kivégzett vértanúkról, másrészt a nemzeti önrendelkezésért küzdő székely honfitársaink előtt tisztelgünk, akiknek minden lehetséges eszközzel támogatást nyújtunk a céljaik eléréséhez. Magyarország számos településén tartanak megemlékezéseket, így Budapesten a Hősök terén tisztelegnek a hősök emléke előtt, ugyanakkor a világ minden pontján, ahol magyarok élnek rendeznek megemlékezéseket, hiszen a magyar diaszpórában mindenhol találunk székelyeket is. Fontos és jó, hogy megemlékezzünk azokról a mártírokról, akik még olyan helyzetben is halált megvető bátorsággal álltak ki a székely és a magyar nép szabadsága mellett, amikor pontosan tudták, hogy semmi jóra nem számíthatnak a hatalomtól. Ez azért sem csak a székelység ünnepe, mert a közös szabadságunkért áldozták a mártírok az életüket.
A felkelés mártírjai
Az 1848-as forradalom leverése után a magyar társadalomban tovább élt a remény, hogy a szabadságharc külföldi segítséggel újrakezdhető. Kossuth Lajos megbízásából 1851-ben Makk József tüzér ezredes vállalkozott az erdélyi fegyveres felkelés megszervezésére. A mozgalom célja a magyarországi Habsburg-uralom megdöntése, illetve Magyarország függetlenségének kivívása volt, és ehhez a törvényes alapot az 1849. április 14-ei trónfosztás képezte. A szervezkedés központja Bukarestben volt. A mozgalomba azonban sikerült beépülnie egy osztrák kémnek: Bíró Mihálynak, aki Török János egyik legközelebbi munkatársa volt, és Ignatz A. néven értesítéseket küldött Heydte bárónak, az osztrák hadsereg székelyudvarhelyi körzetparancsnokának. Bíró, aki 1849-ben fogságba esett, annak köszönhette gyors kiszabadulását, hogy bécsi ügynökké vált. 1851 őszén átadta az osztrákoknak az emigrációban tartózkodó vezérektől érkezett utasításokat, a szervezet levelezését és rejtjelkulcsát. Az árulás következményeképpen 1851 szilveszterén házkutatást tartottak Makk bukaresti titkos székhelyén. Az ezredest a házigazda Nagy József lélekjelenlétének köszönhetően nem tudták letartóztatni, de iratai a császári hatóság kezébe kerültek és ezeknek alapján megkezdődött a szervezet módszeres felgöngyölítése. 1852. január 24-én éjjel letartóztattak körülbelül hatvan mozgalmárt. A letartóztatottak kihallgatása két éven át tartott, majd a megtorlás során 1854. március 10-én Marosvásárhelyen a Postaréten kivégezték Gálffy Mihályt, Horváth Károlyt, Török Jánost, majd később Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt; április 29-én Sepsiszentgyörgyön pedig Bartalis Ferencet, továbbá Váradi Józsefet. Rajtuk kívül 48 embert 5-18 év közötti börtönbüntetésre ítéltek.
– Mennyire adnak aktualitást a román állami vezetők, illetve a román politikai pártok nyilatkozatai, amelyekben Székelyföld létét is tagadják, sőt elképzeléseikben olyan ünnepnapok jelennek meg, amikor a román trikolórt csókolgatniuk kellene a nemzeti kisebbségeknek?
– Nyilván minden évben más és más aktualitása lehet az ünnepnek, amelynek az alapja azért a székelység önrendelkezéshez fűződő igénye. Mindez egyáltalán nem precedens nélküli az Európai Unió tagállamaiban, példaként említhetjük a dél-tiroli osztrákok, vagy a finnországi Aland-szigetek svéd anyanyelvű lakóit. A székelyek sem kérnek mást, csak azt, ami más nemzeti kisebbségeket megillet. Mivel nem beszélhetünk székely területi autonómiáról, sőt a hivatalos román politika szerint Székelyföld sem létezik, mint történelmi régió, ezért ezt az eszmét folyamatosan életben kell tartani. Az egyébként a székelyeknél is tapasztalható, hogy hol többen, máskor még többen gyűlnek össze ezen a napon Marosvásárhelyen, illetve a székelyek által lakott településeken, amelyeknek mindig van egy romániai belpolitikai aktualitása is, és egészen addig lesz is, amíg az autonómiát nem sikerül kiharcolni. Az idén hangsúlyosan az, hogy tiltakozzanak a tervezett közigazgatási átszervezés ellen, amellyel a székelyföldi megyéket más és más fejlesztési régiókba tagolnák be. Nyilvánvalóan azt a cél szolgálná az átalakítás, hogy az etnikai arányok kedvezőtlenebbek legyenek az új régiókban a székelyek számára.
– Ebben nagy gyakorlata van a román politikai életnek, hiszen már korábban is olyan átszervezések történtek, amelyek ilyen céllal történtek, még a legszékelyebb Hargita megye esetében is találkozhattunk ezzel.
– Hargita megye esetében Bákóhoz csatoltak olyan részeket, amellyel a történelmi Erdély területét csökkentették. A történelmi régiók átrajzolásával nem csak a román, hanem minden utódállam élt. Szlovákiában nyolc megyét hoztak létre a régi megyék helyett, olyan észak-déli irányú régiókat, amelyekben a magyarság mindenhol a megyék peremén él, így a magyarságnak soha nem lehet akkora létszáma, amellyel a megyei választásokba ténylegesen bele tudnának szólni. Szlovákiához képest Erdélyben jobban megmaradtak a történelmi vármegyék. A mostani ünnepen pedig másrészt a román miniszterelnöknek, Ciolacunak a Székelyföldet tagadó kijelentéseire kívánnak válaszolni, mert ha nincsen Székelyföld, akkor lényegében ők sincsenek.
Vasárnap a Hősök terén is megemlékeznek
A Székelyföld mellett Magyarország számos városában tartanak székely szabaságnapi megemlékezést március 10-én, a budapesti program 16 órakor kezdődik a Hősök terén, ahol többek között fellép Ézsiás Péter a Historica zenekar frontembere.
– Mindez azért is érdekes, mert a román politika korábban éppen úgy próbálta megosztani a magyarságot, hogy a népszámlálás során külön kezelte a székelyeket és a magyarokat.
– Ez a legutóbbi népszámláláson, amit két éve tartottak meg, az RMDSZ fellépése nyomán már a magyaron belül lehetett a székely és más identitást megvallani, így nem tudták szétszedni a magyarokat különböző népcsoportokra bontva. Mindez teljesen értelmezhetetlen is, hiszen ilyen erővel nálunk is külön etnikumként kellene kezelni a jászokat, a kunokat, a besenyőket vagy a palócokat, netán a bukovinai székelyeket, akik a történelmi gyökereiket még őrzik. Azt azért le kell szögeznünk, hogy a magyar nyelvjárások, minden különbözőségük ellenére gyakorlatilag teljesen egységes magyar nyelvet jelentenek. Nincs olyan nyelvjárási eltérés sem, mint itthon a Dunántúl egymástól néhány kilométerre található sváb vagy német falvai esetében. Egyébként a hiedelemvilágban, a kultúrában egy teljesen egységes Kárpát-medencei magyarságról lehet beszélni, ami még olyan apróságokban is megmutatkozik, mint a húsvéti tojásmotívumok használata. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a néprajzunk is egységes. Minden kísérlet, amely a különbözőségeket hangsúlyozza, arra irányul, hogy azt támassza alá, miszerint mi nem vagyunk egységesek, ráadásul az elmúlt 104 évben megindult egy olyan szétfejlődés, ami alapján már különböző módon gondolkodunk, nem is értjük egymást. Mi a nemzetpolitikai államtitkárságon azért is dolgozunk, hogy az egységet tudjuk erősíteni a magyar közösségek között.
– A székely szabadság napja erősíti ezt az összefogást, vagy valamilyen értelemben inkább a Romániában meglévő feszültségeket fokozza?
– Erre tömören nem lehet válaszolni. Amikor azt látjuk, hogy egyes országokban egy adott nemzeti közösség ellen atrocitások történnek, akkor erre a fellépésre kétféle válasz lehetséges. Mindig vannak, akik különböző okokból behódolnak, de a többségnek a gerincét ezek a lépések megerősítik, mert minél erősebb a diktatórikus megnyilvánulás, annál inkább összezár a közösség. Ha már az 1848-49-es szabadságharc az apropó, akkor érdemes hangsúlyozni, hogy a Bach-korszakban is voltak behódolók, de a többség a passzív ellenállásba menekült. Ezt a magatartást az azóta eltelt másfélszáz évben többször is láthattuk, történelmi Magyarország területén éppúgy, mint itthon. Ugyanakkor azt gondolom, hogy minden utódállamnak sokkal jobb az, ha hagyják, hogy a nemzeti kisebbségeik a saját hagyományaikat meg tudják élni, intézményrendszerüket működtethetik, mert minél több jogot adnak meg nekik – ami nekünk magyaroknak különösen jár, hiszen a Kárpát-medencében nem turisták vagyunk, hanem minimum ezerszáz éve itt élünk –, akár a területi autonómiához kapcsolódó jogokat, annál inkább érzik magukat az utódállamokban élők megbecsült polgárként.
– A magyarországi példával elégedett lenne a szomszédos államokban?
– Azt látjuk, hogy itthon több jogot biztosítunk, mint amennyivel a nemzetiségek élnének. Egy személyes példát hadd mondjak. Korábban, 2002 és 2014 között Bonyhád polgármestere voltam. A város harmincöt, negyvenszázaléknyi ma is német gyökerű, nemzetiségű lakossal rendelkezik. Amikor 2003-ban elkészült az új városháza nagy felirat hirdette ezt magyarul, és bár a németek nem kérték, én ellenben azt szerettem volna, hogy németül is olvasható legyen, tegyük ki a „Rathaus” feliratot. Egy helyi német bádogos készítette, ám a mérete fele volt a magyar kiírásnak. Annyira felháborodtam ezen, hogy azonnal leszedettem, és kértem, hogy ugyanakkora méretben készítsék el, mint a magyar feliratot. Nálunk a nemzetiségek több jogot kapnak, mint amennyivel élni tudnak. A nemzetiségi önkormányzatoknak is köszönhetően az itt élő nemzetiségek még inkább hazájuknak érezhetik Magyarországot. Ezért került bele az alaptörvénybe is, hogy államalkotó tényezők a magyarországi nemzetiségek.
– Úgy tűnik, a székelység összefogása annyiban eredményes, hogy a határon túli magyarok közül talán náluk gyorsult legkevésbé a rendszerváltás óta az asszimiláció, az ő létszámuk csökkent legszerényebb mértékben.
– Sajnos mindenhol látjuk, hogy a magyarság létszáma fogy. Hozzáteszem, hogy a többi nemzetiségé is, sőt vannak esetek, ahol még meredekebb a fogyás, mint a magyar népességé. Erdélyben a szórványban a legjelentősebb, ami nem csupán az asszimilációval magyarázható, hanem kevesebb gyermek is született, és nagyobb az elvándorlás. A Kárpát-medence magyar tömbjeiről viszont elmondható, hogy ugyan a kevesebb gyermek miatt van fogyás, ám a többi jelenség kevésbé jelentkezik. Ezért is tudja sokkal jobban tartani magát a székelyföldi magyarság. Még inkább így lenne, ha megkapnák a területi autonómiát, hiszen az is egyfajta védettséget, önszerveződést jelent, helyi jogalkotást biztosít. Amikor ezt el tudjuk érni, akkor is vigyázni kell majd az egyéb jelenségekre. Minden egyes nemzedéknek önmagának kell a magyarságát megerősítenie, a szabadságát kivívnia.
– Valóban elérhetőnek gondolja a területi autonómiát?
– Abszolút látok rá esélyt. Nem azt mondom, hogy holnap vagy holnapután, mert pillanatnyilag ennek semmilyen realitása nincsen, viszont csak a mi életünkben annyi történelmi fordulat történt, ami néhány nap, néhány hét alatt lezajlott, hogy mindig felkészültnek kell lennünk arra a pillanatra, amikor egy ilyen lehetőség adódik. Egy területi autonómia csak úgy jöhet létre, ha az adott terület lakói, jelen esetünkben a székelyek ezért tesznek. Ha társadalmi szervezeteik, egyházaik ezt megfogalmazzák, és mögöttük állnak az ott élők. Ehhez kell nyilván a román közvélemény és a román politikai többség, és szerintem valamennyire kell egy európai támogató akarat is, továbbá Magyarország támogató hozzáállása, ami mintegy tizenöt éve megvan. Ezt Budapestről vagy éppen Bukarestből nem lehet megvalósítani, csak ha a székelyek kiállnak emellett. Egyébként meggyőződésem, hogy sok szempontból a román közvélemény nem ellenséges ezzel a gondolattal, mert a koronavírus-járványnak köszönhetően Erdélyen kívülről is egyre több román ismerte meg Székelyföldet, hogy milyen nagyszerű és szép, ahol ott élnek a székelyek, akikre nem akarom azt mondani, hogy csodálattal, de felnéznek, amiért kiállnak a magyarságuk, hagyományaik mellett. Erre is jók a közösségi oldalak. Nemrég olvastam egy román turisztikai honlapot, amely a Homoród-mentét ajánlva jegyezte meg, milyen szép, ahogy megőrzik a tájaikat, a falvaikat. A csángók mellett még mindig a székelyek azok, akik a fejlődő, átalakuló életmód közben a régi, hagyományos világukat valamennyire megőrizték. Mindezt úgy óvják, hogy nyilvánvalóan nem skanzenben laknak, mégis együtt tudnak élni a természettel, ismerik az erdőjárást, az őket körülvevő környezetet.
