Weöres Sándortól hallottam az állandó háborúk koráról, ő talán Hamvas Bélától, s hogy Hamvas kitől, nem tudom. Talán egy kínai bölcs lelke moccant meg a szívében, talán egy dermedt görög porfelhő. Ki tudja? Legtöbbször nem fogadom el a különböző korokról szóló általánosító teóriákat, különösen azokat, amelyek egy esztendőhöz, vagy eseményhez kötik egy történelmi korszak kezdetét és végét. Azokat az embereket kedvelem, akik idegenül mozognak „korszakukban”. Mert makacsul hisznek valamiben, ami nem illeszkedik a politikai, gazdasági, ideológiai elvárásokhoz. Ilyenek általában a nagy művészek, feltalálók, de lehetnek papok, politikusok és hétköznapi foglalkozást űző emberek is. Ezért is emelek kalapot mélyen az olyan emberek előtt, akik nem keresik az ürügyet az idő elvesztegetésére. Őket az hozza a lelkembe, hogyha ellenállás voltak. Nem „ellenálltak”, hanem hitük, szabadságuk maga volt az ellenállás. Ahogy Babits Mihály mondta: határozott helyet foglaltak az ég alatt. „Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha virág volnál a saját sírodon.” A főpap és a költő ilyenek voltak.
Ezért is tanulságos, hogy az állandó háborúk korának nincs kezdete és főleg nincsen vége. De maga a kor visszataszító, mint ez a miénk is ma. Ellenállás helyett követendő a meghunyászkodás. Pedig mintha mindenki ellenállna. De a lelke mélyén ott dolgozik valamilyen furcsa mérőeszköz, amely hajszálpontosan mutatja, hol is kell meghunyászkodni. Nem az ész ez, hanem valamilyen „kapzsi szűkhomlokú élelmesség”. Mint a vasmarok fogja az embereket, amióta az eszemet tudom. Most tűnik fel a fiataloknak, mennyire visszatetsző, hogy itt állandóan lázadt és ellenállt mindenki, s közben egészen jól boldogult és boldogul, függetlenül attól, éppen milyen politikai rendszer működött. Alakoskodik. Nem a politikáról beszélek, sokkal inkább a kultúráról és erről a „dióhéjat csörgető haladó-szellemről”, a mi értelmiségünkről. Amelynek „hivatalos lapja” az Élet és Irodalom – mondja egyik dióhéj csörgető.
Amikor ezt Spiró György kimondta, megértettem, mit szúrtam el. Én csak egy lapnak gondoltam, nem is igazán érdekesnek. Sem az élet nem volt benne, sem irodalom. Egyetlen írást sem küldtem oda. Könyveim közül csak egy lépte át az ottani érdeklődési küszöböt, amelyben negyvenhét esszé szerepelt Margaret Bourke-White 1938-as magyarországi fotóihoz. Talán azt hitték ez is beleilleszthető a „népi-urbánus” ellentétbe. Egy kis magyargyalázás. Pedig nem, de nem ám. S még csak egyensúlyra törekvés sem volt bennük. A meghunyászkodás, a „haladó szellem”, vagy a „bátorság” egyensúlya sem, amelyet azonosíthatunk a „tömeggel üvöltés” gyakorlatával. Ez a tömeggel üvöltés jellemzője az alakoskodók bátorságának, ami jellemzi az értelmiséget. Időnként akad, aki szeretne egy kicsit egyedül üvölteni, hátha beáll valaki mögé. Hátha egyszer az életben sikerül. Bármiről, csak üvölteni. Kicsit magasabbnak látszani. Mennyi sámli volt! S milyen nagyot lehet esni egy ilyen kis sámliról, ha nem volt védőháló. De a dörzsölteknek volt. Csak itt az utóbbi évtizedekben: a „földet vissza nem veszek” sámli Esterházy Pétertől; a „nagyszerű beszéd, a retorika egyik csúcsa” Nádas Pétertől; a „magyar genetikusan alattvaló” Kertész Ákostól. Ott volt a védőháló. S most is micsoda képmutató kórus!
Ilyen a „kapzsi szűkhomlokú élelmesség”, amelyet el lehet adni mindenhol. Mert mindenhol ott vannak a hasonszőrűek. Fejre állhat a politika, akkor is. A közönség másodlagos. Filmfesztiválok, könyvfesztiválok, színházi fesztiválok. És a fesztivál-fesztiválok. A szórakozás helyei. A Sziget fesztivál. A „csoportos unatkozás” színterei. Kardos József programigazgató (kulturális menedzser) büszkén mondja: ez nem magyar fesztivál. Ja és Orbán egy ócska szélhámos. Ja: cirkuszfesztivál. Tükörbe nézni. Jegyet szedni a K-hídnál. A retorika csúcsa. Nem nevezném obszcénnek, se trágárnak, egyszerűen azért, mert a helyükön vannak a szavak. Ez ellenállás! Kulturális menedzser: egy víg léptedre les már a vadon. A szórakozás, a csoportos unatkozás. Dobjuk fel kicsit a hangulatot. A mirigyek játéka az élvezet – mondja Weöres. A mirigyek aztán játszanak! De szép is volt: férfinek nőt szeretni, micsoda tánc, micsoda játék. Nőnek férfit meghódítani, egészen magáénak tudni, micsoda piruett. Mind voltunk valaha a Napkirály udvarában Apollón arany jelmezében táncosok. Szerelmeink gyönyörűek és okosak voltak. Így mondták a férfiak s a nők. Legszebb óráinkat nem hazug álörömökben töltöttük.
Vajon igaz-e, hogy az állandó háború korában élünk? Vagy még táncolhatnánk? Szavalhatnánk, szerethetnénk? Igaz-e, hogy ránk kényszerítik akaratukat a mocskos hulla-sztyeppék? S a halál-menedzserek feladata gyászmenetekbe szervezni az embereket, a holtakat. Hisz mindannyian látjuk a szemükben a halált, s tudjuk, érezzük, hogy csodára hiába várunk, szakadatlan kínnal gyötörnek tovább és tovább. Eljárásokkal, büntetéssel, megbélyegzéssel. Cikkelyekkel. Szankciókkal. Ellencikkelyekkel, ellenszankciókkal. Támadással, ellentámadással. Hatodik, hetedik, nyolcadik. Tényleg úgy van, hogy az egyensúlyt végül állandó háborúkkal kell fenntartani. Nem, még nem háború, még nem hadiállapot, de katonákat már vezényelnének a fegyverek mellé. Tényleg működésbe lépett már a tehetetlenségi erő: egyik fél sem vállalhatja a békét? Már nem éri meg? Már átálltunk? A gazdaság már háborúzik? A gazdaságot már mozgósította Amerika, Európa és Oroszország, s talán Kína is? Már hiába esedeznek a nők, már hiába tépik a hajuk a férfiak, akiknek volt már fegyver a kezükben, lőttek is. Ha csak céltáblára, akkor is. A békés sátortáborokat elmosták az esők? A szertár célpont, a tábortűz sosemvolt lángba bújás, a széltelen éjszaka halállal terhes. Elnémultak a sirályok?
Hát itt az állandó háború kora? Nem tehetünk semmit. Szavunk pusztába kiáltott szó. Jobb nektek a háború? Rend helyett is háború, káosz helyett is háború. Félelemből is háború, vérszomjból is háború. Édesanyák helyett katonák, Krisztus-zarándokok helyett is katonák, feltámadás helyett is sírba rántott testek, szép egyenletes lélegzet helyett zihálás, gyötrelmek, rángatózás. Nem, nem hiszem. Nem akarom. Protestálok, ellenzem. Nem szúrtam el. Tudom, hogy a dióhéj-csörgető haladókból születnek a kardcsörtető megfeszítők. Biden, Macron, Ursula, de még Putyin „kulturális menedzserei” is. Nekik így jó. Nekik a fronton jó. No nem az arcvonalon, de itt beljebb. Puha bársonyos bunkerekben. A háborúból élnek. A gyűlöletből. Most sikerült ezt az orosz-ukrán háborút kirobbantani. Sokat dolgoztak rajta. Mások a Közel-Keletre gyúrnak. Van, aki a Távol-Keletre tesz. A lényeg, hogy mint „katona” jobban él, ebből él. „Ukránok, a ti harcotok a mi harcunk!” Az állandó háborúból. Médiaháború, népi-urbánus háború, „hideg polgárháború”, vár-háború, árok-háború.
Weöres Sándor 1944/45-ben vetette papírra az állandó háború korszakáról vallott nézeteit. Akkor éppen háború volt. Olyan, amely szó szerint végveszélybe sodort mindenféle korábbi „kulturális menedzsert”, aki állandóan háborúzott a különböző szalonokban, kávéházakban, lapokban és folyóiratokban. A barbársággal találták magukat szemben. Ezek is, azok is. Aki túlélte ment erre, arra. Jobbra, balra. Messzire, vagy belső utazásra. A háborút nem feledte. Weöres azt gondolta, 1945-ben harminc jó év következik, rövid, derűs időszak. Három se volt. Kezdődött minden elölről. Minden elcsúszott az időben. A hetvenes évek közepére tette, hogy megkezdődik a háború korszaka, amikor már nem az ember vezeti a háborút, hanem a háború az embert. Mit sem tudtam én akkor erről. De jó is volt. Éppen béke volt. Vagy csak tűzszünet?
Azóta eltelt fél évszázad. Lényegében ez volt a tudatos életem ezen a fellegen. Volt húsz jó év. Aztán árnyak szegődtek hozzám. Szálltam volna magasabbra, ugrottam is volna a mélybe. Nem engedtek, visszafújtak álomból, sírból is. Aztán egyedül maradtam. Kezemben a foltos fehér zászló már senkit nem érdekel. Hát mégis igaza volt a költőnek? Itt az állandó háború kora.
A szerző történész
