Mindennek a világhírű, Nobel-díjas chilei költő, diplomata és politikus Pablo Neruda az oka. Most meg, születésének százhuszadik évfordulóján, a Bevallom, éltem című, 1977-ben magyar és spanyol nyelven is megjelent verseskötete a vidéki antikvárium kirakatából visszaköszönt. A kötet az én könyvespolcomon is megvolt, aztán valamelyik költözésnél lába kerekedett.
Kétféle ember van: az egyik hisz a véletlenekben, a másik nem. Bevallom, az én életemben útjelző táblák voltak. Más kérdés, hogy a véletlenek csak egy világos cél fényénél vehetők észre. Világos célok nélkül a körülöttünk zajló történések értelmezhetetlenek, ezért nem is szolgálhatnak kedvező alkalmakként. Az írók, újságírók bevallják, ki indította el őket a pályájukon, ki volt a pártfogójuk, a protektoruk. Ki volt az első, aki lehetőséget teremtett nekik. Ugyanakkor az is igaz, hogy a lehetőség rátarti istenség, nem vesztegeti az idejét a felkészületlenekre. A pártfogó pedig úgy gondolhatja: azzal segít a legtöbbet magán, ha másvalaki sorsát szintúgy alakíthatja. Emerson megfogalmazásában: „Az élet egyik legszebb kárpótlása az, hogy egyetlen ember sem tud őszintén segíteni egy másikon anélkül, hogy ne segítene ezzel saját magán is.”
A történet, ami elmesélek, az én történetem, de bizonyság arra, hogy a pártfogó némelykor vezérlő sarkcsillag, amit mindenkinek csak kívánhatok. Ráállíthatod az iránytűdet, és amikor eltévedsz vagy letérsz az útról, segít visszatalálni a helyes irányba. Már a sokadik reggeli órán álldogáltam a hatvanas évek közepén a Bródy Sándor utcában a Rádió portáján abban a reményben, hogy Gulyás Gyulába, a neves sportriporterbe belebotlok. Gulyás azonban nem jött, pedig nagyon szerettem volna megtudni, mi a véleménye arról az írásomról, amit néhány napja a zsebébe csúsztatott. Gulyás helyett a Rádió egyik szerkesztője, Sipos Tamás érkezett, aki látva téblábolásomat, megszólított: „Fiatalember, nap nap után látom itt a portán álldogálni, segíthetek talán valamiben?” Elmondtam, hogy mi járatban vagyok. „Csak nem riporter szeretne lenni?” – kérdezte Sipos. „Hát, azzal próbálkozom” – rebegtem félve. Sipos elmosolyodott, és a következő ötlettel állt elő: „Figyeljen ide! Itt van Budapesten Pablo Neruda chilei költő, akit már többször jelöltek Nobel-díjra, tizenkét órakor megtalálja az Egyetemi színpadon, készítsen vele egy interjút!” Azt hittem, rosszul hallok, és abban a pillanatban elgyengültem, mintha kifolyt volna a vér az ereimből.
Megmutatták, hogy kell kezelni a magnót, én pedig mentem interjút készíteni. Nem sokat tudtam akkor még Nerudáról, csak azt, hogy költő. Ez volt az egyetlen fogódzóm. Tolmács segítségével magyarországi benyomásairól és az életéről kérdeztem. Aztán egyik percről a másikra vége szakadt a beszélgetésnek, mert újabb programok várták a vendéget.
Egy szó, mint száz, a riport elhangzott a Gondolat című irodalmi műsorban, amelyet Sipos Tamás szerkesztett. Ez volt életem első újságírói megnyilvánulása. És el is hittem, hogy most már riporter vagyok. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a kedvező alkalmak kemény munkának álcázzák magukat. Keményen kell dolgozni azért, hogy elsajátíthassa a „szakmát” az ember. Azt, ami megtanulható. A többi Istentől való. Életem végéig hálás leszek Sipos Tamásnak, aki már nincs közöttünk, de két kézzel szórta a kollégáknak, ami sajátja volt: emberséget, műveltséget, humanista szemléletet. És nem kért soha semmit cserébe. Öt szép évet töltöttem a Rádióban, mielőtt az írásban elmélyedtem, de ez már egy másik történet. Neruda pedig 1971-ben valóban megkapta az irodalmi Nobel-díjat „a latin-amerikai költészetben betöltött kiemelkedő szerepéért”.
A szerző újságíró
