2024. március 9. szombat. 8:53
A megfelelni vágyás nagy úr, gyakran jobbra érdemesített emberek is belecsúsznak ebbe a szerepbe, és mindenféle szakmai igényességet sutba dobva a házmester-mentalitásuk kerekedik felül. Ez ugyan elszomorító, ám mindaddig nem nevezném bűnnek, amíg csupán önmagukat teszik nevetségessé, esetünkben azonban tudálékos fontoskodásukkal valójában hivatásuk hitelességét kérdőjelezik meg. A történész szakma hallgatása Karsai László és Ungváry Krisztián vágyvezérelt történészek álbotrányai után azonban elsősorban a szakma tekintélyét járatja le.
A Sulyok Tamás államfő ellen indított támadás ugyanis nem több a kabátlopási ügy jellegzetes esetétől, amikor a tényektől függetlenül, mindössze valaki lejáratása a cél. Roppant izgalmas, hogy a két – magát magas polcra helyező – áltörténészt éveken keresztül nem izgatta túlzottan Sulyok Tamás családjának múltja, függetlenül attól, hogy bizonyos értelemben már nyolc esztendeje az ország harmadik legfontosabb tisztségét töltötte be az Alkotmánybíróság elnökeként. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból – erre eddig tőlük még semmilyen választ nem kaptunk – éppen a március eleji államfővé választás keltette fel az illető urak érdeklődését a család múltja iránt, amelyben a 20. század viharos időszakaihoz illeszkedő fordulatok is fellelhetőek. Az már önmagában is izgalmas, hogy ezek a fordulatok mindeddig számukra lényegtelenek voltak, ez még aligha kérdőjelezné meg szakmai elhivatottságukat, csupán árnyékolná tevékenységük motivációit. Az azonban már felettébb elkeserítő, amikor egy történész az elérhető tényeket kedvére csoportosítva von le következtetéseket. A „mi lett volna, ha”, bár mindig roppant izgalmas játék, ám csupán a szellemi homokozó színpada, amelyben egy kellemes vacsora után megfelelő partnerekkel jó babrálgatni – magam is előszeretettel gyakorlom –, ám helyén kell kezelni az eszmefuttatások következtetéseit, hiszen teljességgel nem alátámaszthatók.
Karsai és Ungváry azonban már nem első alkalommal próbálja a homokozós játszadozást tudományos tétellé formálni. A feltételezésekre épülő „ha, ha, ha” gondolatmenet fényévekre áll a múlt tényeken alapuló feltárásán. Pályafutásuk – ugyan alapvetően eltérő időkben indult, így eltérő szocializációs hátrányokat hordoz – egy-egy pontján azonban mindketten úgy érezhették, hogy a nagyobb reflektorfény érdekében a történészi szabályokat érdemes áthágni, netán csupán a házmestervér hatalmasodott el rajtuk. Veszélyes terep, amelyen láthatóan ügyetlenkedve csúszkálnak, hiszen legfeljebb az áltudományos képzéseken okítják, miként járassuk le a másként gondolkodókat múltbeli tisztázatlan ügyekkel.
Karsai esetében szinte felesleges is mélyebbre ásni, felmenőit kutatni, bőven elegendő lenne, ha saját szocializálódásának módján mélyülne el. Hasonló frusztráció késztetheti Ungváryt is, hiszen különben megértené, hogy teljesen normális emberi reflexió, amikor alapvetően jónak látjuk felmenőinket, s csak, ha kétséget kizáróan bebizonyosodik a bűnük, akkor kezdjük el őket másként értékelni. Ezt a kétséget kizáró bűnt azonban nem kutatták fel, mindenáron gyorsan akartak lőni, megspórolva a történészi munka fáradtságos útját. Pedig, ha valódi történészek lennének, pontosan tudnák, hogy ez megúszhatatlan, csak a vágyvezérelteknek nincs szüksége rá. Ezért megdöbbentő a valódi történészek hallgatása.
A szerző vezető szerkesztő
