Volt abban bárpult, magas ülőkékkel, a terem két oldalán pedig négy-négy furnérlemezekkel elválasztott dobozban kaphattak helyet a kedves vendégek. Este kilenctől késő hajnalig volt nyitva. Az idelátogató közönség igen vegyes volt. Jöttek a fiatalabb és középkorú iparosok, a helyi értelmiségiek közül a szintén nem túl öreg tanárok, a művészek – már akkor volt itt sok mindenféle közülük: szobrászok, festők és költők. Azt is mondhatjuk, hogy a bár pezsgő kulturális élet színtere volt. A hangszórókból szolid zene szólt, a legkedveltebb dal a zsámbéki rockzenekar, az Éjszakai Műszak Romlott lány című dala volt.
A vendéglátóipari egység magánkézben volt. Tulajdonosa, Csörghő Tibor pályaelhagyó mezőgazdasági mérnök. Határozottan nemzeti érzelmű embernek mondható, a nyolcvanas években sokszor teli volt kokárdákkal és piros-fehér-zöld zászlókkal az üzlet. Aztán a rendszerváltáskor a Magyar Demokrata Fórum helyi szervezetének alapítói között volt a kiugrott agrárszakember. 1989-ben bővítette tevékenységi körét, igaz, az új melléküzemágért senkitől nem kapott pénzt, estétől hajnalig MDF-es jelvényeket, karszalagokat és zászlócskákat festett a raktárban, ha éppen ideje engedte.
Az 1990-es parlamenti választások alkalmából a környéken több kortesgyűlést szerveztem. A Demokrata Fórum híres embereivel jártuk Zsámbékot és a mellette lévő falvakat. A Templárius bárban Kulin Ferenc irodalomtörténész, a Mozgó Világ egykori főszerkesztője intézett programismertető szónoklatot a néhány tucatnyi, söre mellett üldögélő választópolgárnak. Hetekig mesélt aztán arról, hogy micsoda szürreális helyszínen kampányolt. És milyen érdeklődéssel fogadták őt a zsámbéki iparosok.
1993-ban, amikor megjelent az első könyvem, Pati Nagy Bence fotós barátommal és Varkoly László tatabányai festőművésszel, regényem illusztrátorával úgy döntöttünk, hogy megünnepeljük magunkat és műveinket a Templáriusban. Valamiért azon a napon tele volt, még hajnali kettőkor is az intézmény. A bárpultnál ott üldögélt az egyenruhás körzeti megbízott, Dávid Kálmán, a Melocco Miklós szerinti legszebb magyar rendőr. Teljes felszerelésben, gumibottal, fegyverrel. Mivel nem volt hely ez elkerített fülkékben, ott toporogtunk a pult előtt. Kértünk innivalót, Pati Nagy Bence, aki jó ismerőse volt a rendőrnek, őt is meghívta, koccintottunk, próbáltunk beszélgetni a nagy zajban. Miután ez nem sikerült, újabb és újabb köröket varázsolt elénk a pult mögött álló Csörghő Tibor. A körzeti megbízott ingerültté itta magát, akárcsak Varkoly festőművész, aki váratlanul belekapaszkodott Pati Nagy Bence hosszú hajába, lelökte a földre, és azt kiabálta, a fotósok csak iparosok. Az öklében ott suhogott Pati Bence kitépett haja. Dávid rendőr szolgálatba helyezte magát. Előkapta pisztolyát, és azzal hadonászva kelt barátja védelmére. Lelőjem? Ismételgette a kérdést a feltápászkodó Pati Nagy Bencének címezve, lelőjem ezt a seggfejet? Varkoly meglepődött. Még soha nem fogtak rá így fegyvert. Aztán te mit csinálsz? – böködte a pisztollyal a rendőr a festőt. Festőművész vagyok, válaszolt Varkoly. Tudod, mit fessél le, kiabálta a rendőr, tudod mit, ezt, böködött a sliccére. Hát hogy képzeled, ide jössz és bántod a barátomat? – karolta át a már jóval korábban a padlóról feltápászkodó Bencét.
A kiabálásra előjött a raktárból Csörghő Tibor, paposan integetett felénk, hát, gyerekek, ne cirkuszoljatok itt, legyen békesség veletek mindenkor, de főleg most, fogjatok kezet egymással. Béke van. Tessék, tolta elénk a poharakat, a vendégeim vagytok, de csak akkor ihattok, ha a rendőr úr és a festőművész úr is kezet fog.
Így történt, hogy az ország egykor egyetlen falusi bárjában, a Templáriusban a tulajdonos 1993-ban hatalmas, hajnali békét tudott teremteni.
