Segít bizony, már ha az embert olyan vasból gyúrták, hogy fontosnak tartja megőrizni, s nem elfelejteni a múltbéli eseményeket, továbbá van neki egy olyan precíz barátja, mint nekem volt a néhai – sokak által ismert – M. Szabó Imre újságíró kolléga. Ő ismételgette mindig, hogy „emlékezzünk”, s tett is érte. Nem csak munkásságával, hanem például azzal is, hogy hátra hagyta tekintélyes gyűjteményét, azaz naplóját, melyet részben meg is örököltem, továbbá volt egy olyan cikksorozata is, mely Emlékezzünk! címmel jelent meg. Ebben még annak is helye volt, miszerint 2004-ben, február 25.-én, tehát nagyjából ezekben a csaknem pontosan 20 évvel ezelőtti napokban, azaz február második felében, a hírekben megszellőztették, hogy Medgyessy Péter esetleg idő előtt távozik a kormány éléről, s oda Gyurcsány Ferencet szánják. A hírt akkoriban Gyurcsány Ferenc minden alapot nélkülöző spekulációnak nevezte. Persze hazudott ő már addig is elég sokat. (Tudni kell ehhez, hogy Medgyessy 2002. május 27. és 2004. szeptember 29. között volt országunk miniszterelnöke.) Tehát olyannyira „spekuláció” volt a fentebbi hír Medgyessy távozásáról, hogy eltelt hét hónap, s Gyurcsány Ferencet bizony 2004. szeptember 28-án az Országgyűlés akkori kormánypárti többsége miniszterelnökké választotta, s elfogadta a kormányprogramot. Ezzel elkezdődött az ország szakadék felé történő menetelése. Ennek részletes taglalására már csak azért sincs szükség, mert pontos adatok, nyilatkozatok, elemző írások tömegével állnak rendelkezésre, bizonyítékképpen a szakadék szélére sodort országunk 2004-től elkezdődött zuhanásáról.
Nézem M. Szabó jegyzeteit, olyan „apróságok” szerepelnek benne, mint hogy Gyurcsány miniszterelnökségének szinte a kezdetén, pontosan 2004. november 12-én újabb közpénzesőt zúdított baloldali, vagy a baloldalhoz köthető médiumokra és cégcsoportokra, többek közt a Népszabadság, Népszava, a Metró újság, a Klubrádió, a Magyar ATV stb. kasszájába, nem kihagyva a külföldi tulajdonú újságokat sem. Mindez csak a jéghegy csúcsa vagy az alja, nem tudom, mindenesetre az a már sokhelyen meglévő bizonyítékokból egyértelműen kiderül, hogy a már amúgy is a szakadék szélére sodort ország a következő esztendőkben sem távolodott a szakadéktól, hanem közeledett. Rohantunk is rendesen a mélybe. Tovább folytatódtak az osztogatások, a baloldali sajtóholdudvarnak, s még ki tudja, ki mindenkinek, sőt még az is napvilágra került, hogy az ügyészség Gyurcsány miniszterelnök három cégének ügyével kapcsolatban is közölte jogi álláspontját. Eszerint megerősítették, hogy Gyurcsány fantomcége, a Nomentana Kft. esetében fennáll a magán- és közokirat-hamisítás bűncselekményének alapos gyanúja, de a bűntett büntethetősége 2005. decemberében elévült.
Így éltünk tehát Gyurcsány uralkodásának idején, ám volt még itt sok más történés is. Számos megszorítás, valamint több olyan döntés verte ki a biztosítékot, mely nemzetgazdasági érdekeket hagyott figyelmen kívül, főképp a privatizációs pályázatokat illetően. Érdemes megemlíteni – főképp az elmúlt esztendők pedagógus-tüntetéseit figyelembe véve –, hogy 2005. októberében a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete szerint körülbelül hatezer pedagógus vesztette el az állását szeptembertől. 2005. volt az az esztendő is, amikor Gy. F. magyar miniszterelnöknek a Financial Times hasábjain üzent Almunia uniós pénzügyi biztos, mégpedig azért, hogy hagyja abba a magyar kormány a zabolátlan költekezést, mert különben elzárják az uniós pénzcsapokat. Miniszterelnökünk úgy válaszolt: „Mi a fenét akar tőlünk Európa?” Eddigre már az államadósságunk 1300 milliárddal nőtt, s kiderült az is, hogy a kormány három éven keresztül hamis adatokat közölt.
Nos, így fordultunk rá arra az esztendőre, azaz 2006-ra, amely sajnálatos eseményeket hozott az életünkbe. Köztük olyanokat, melyeket az úgynevezett rendszerváltozás után álmunkban sem tudtunk volna elképzelni. Miközben a fentebb vázolt gazdasági helyzet cseppet sem indokolta, sőt normális esetben tiltotta volna, ismét milliós támogatásokat osztogatott a baloldali holdudvar cégei között a hatalom. Pontosabban annak a Nemzeti Felnőttképzési Intézete. A felnőttképzés népszerűsítésére kiírt pályázat győztesei között volt az a Gyárfás Tamás érdekeltségébe tartozó Kft., amely több mint 11 millió forintot tehetett zsebre, a Klubrádió 2,8 milliót, a Magyar ATV 20 milliót, és így tovább.
Mindezek tények. Meglehetősen demoralizáló tények. Mint ahogy az is mélységesen demoralizálta a társadalmunkat, amikor akkori első számú vezetője – magát roppant módon őszintének és példamutatónak gondolva – azzal állt elő, hogy tettesként bevallotta: „Nyilvánvalóan végig hazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk, azon túl, hogy a sz..ból visszahoztuk a kormányzást a végére.”
Nem kell mondanom, hogy Gyurcsány tette ezen vallomást, s talán azon sem érdemes vitatkozni, hogy mekkora erkölcsi törést és felháborodást okozott ez a szívhez szóló „vallomás” a tisztességes emberekben. Soha el nem múlóan. Ugyanis mindennek van előzménye. (Tudom, hogy következménye sajnos nemigen van, de ez egy másik téma.) Ez az „igazságbeszéd” ugyanis oly mértékben volt demoralizáló, amit nehéz volt megemészteni. Már csak azért is, mert nem követte bűnbánat. Ráadásul feladta nekünk azt a leckét, azt a talán nehezen megfejthető leckét is, hogy miképpen váltunk ilyen hiszékennyé? Ezt ugyanis jó volna megfejteni. Lóránt Károly, régi jó mérnök-közgazdász barátom mondta egyszer nekem, hogy egyfajta népbetegségnek tekinthetjük a hiszékenységet, amely sajnos azt hozza, hozta magával, hogy sokan rájöttek, sokakat lehet az orruknál fogva vezetni. S ők hagyják is magukat. Magyarán elmulasztottuk érthetően és határozottan kijelenteni erkölcsi véleményünket, elfelejtettünk határozottan kiállni a ködösítések, hazugságok ellen, melyek ártó hatása még húsz esztendő után is itt van velünk. Hozzátehetjük, hogy önbecsülésünkből is veszítettünk a hazugságbeszéd miatt. Hiszen nem tiltakoztunk kellőképpen. Máig sem. Így aztán sajnos továbbra is él kiváló honfitársunk megállapítása: következmények nélküli ország vagyunk. (Fricz Tamás politológus, filozófus.) S addig azok is maradunk, ameddig megpróbáljuk eltussolni, elfeledtetni, elbagatellizálni a köröttünk zajló, velünk megtörtént eseményeket. Nem árt tehát elővenni olykor a naptárt, a hiteles újságcikkeket, hogy emlékezzünk a velünk történt fontos eseményekre, már csak azért is, hogy emlékezzünk az életünket megrontani szándékozók cselekedeteire is. Önbecsülésünket segíthetjük így.
Közeledik március 15. Nem felejthetjük, hogy 2006-ban egy másik szép, felemelő történelmi ünnepünket tették tönkre Gyurcsány pribékjei. Mindmáig demoralizáló a hatása annak, hogy büntetés nélkül ráronthattak nemzetünkre. Súlyos sérüléseket szenvedett akkor az emberek önérzete és önbecsülése is. Ezt visszaszerezni nem lehetetlen. Március 15. is alkalmat kínál, egy méltó, szép ünnepléssel.
A szerző újságíró
