J. Károlynak eddig nem tűnt föl, hogy egyre többet dolgozik. A munka, általában véve, nem volt se több, se kevesebb, viszont J. Károlyra vetítve határozottan megnőtt a mennyisége. A férfi ezt az ellentmondást nem értette.
Kellett néhány év, hogy megszokja a határidőket, de addigra a régi osztályvezető már nyugdíjba ment, és ha véletlenül eszébe jut a hivatal, J. Károly úgy jelenik meg előtte, mint aki képtelen az ügyintézés hatékonyságát szem előtt tartani, pedig csak az a feladata, hogy elolvassa, osztályozza, majd a megfelelő helyre továbbítsa a beérkező leveleket, a megfelelő jegyzetekkel.
Az új osztályvezető, akinek a nyugdíjazásig sajnos még sok ideje van, már egy olyan J. Károlyt kapott, aki mindig betartja a határidőket, és kifogástalanok a jegyzetei. Hamarosan eljutott a hatékonyságnak arra a szintjére, amit nehéz lett volna tovább fokozni: nem maradt nála egyetlen feldolgozandó levél sem. A munkaidő végére elfogytak a hagyományos postai és az elektronikus panaszok is, beleértve a következő napi adagot. Ilyenkor az irattárban kellett besegítenie. Amikor hazaért, néha panaszkodott a teknős terráriuma előtt állva, hogy másfél munkát végez fele fizetésért, amit Karcsi nem értett, hiszen ő egyáltalán nem dolgozik, mégis kap mindig enni.
Az osztályvezető aztán felvett egy rossz szokást. Úgy tűnt, hogy élvezettel tölti el a beosztottak macerálása, és ha mindenhol hibát keres. J. Károlyt visszarendelte az irattárból, azt mondta, hogy olvassa el még egyszer a leveleket, mert hiányos a hozzájuk csatolt jegyzet. „Ide például nem tett felkiáltójelet, így vajon honnan tudja a kolléga, hogy erre a részre különösen oda kell figyelni?! És ne használjon jelzőket, mert magának nem minősíteni, hanem csoportosítani kell!”
J. Károly azt gondolta, a kollégának az a dolga, hogy odafigyeljen, de szerencsére nem mondta ki. Ennek ellenére minden reggel ott várta az asztalán az előző nap már feldolgozott levelek fele, néha az előző hétről valók is, amelyeket az osztályvezető egyszer már jóváhagyott. A figyelmeztetéssel együtt, hogy „a határidő lejárt!” J. Károly hümmögött magában, kitette a felkiáltójeleket, kihúzta a jelzőket, és óvatosan bánt az olyan szavakkal is, mint például a „szerintem”.
Amikor a büfés Eszter megismerte J. Károly rosszkedvének okát, előre bocsátotta, hogy van erre egy magyarázata, de kissé távolabbról kezdi. Ha megvizsgáljuk egy ember viselkedését, rá kell jönni tetteinek az okára, és hogy mi teszi őt elégedetté. Feltételezhető, hogy az osztályvezető attól nem lesz boldog, ha kifogást keres mások munkájában. Mindez tehát nem a jelleméből fakad, hanem a felesége miatt van. Otthon mindig felkiáltójelekkel találkozik, lejárt határidőkkel szembesül, és a „szerintem” is a szitokszavak közé tartozik.
„Tudja, Károly – mondta Eszter –, egyre több a frusztrált és ideges ember. A hatalomvágyra pazarolja el az energiáját ahelyett, hogy önmaga jobbításán fáradozna. S ami a határidőket illeti, azok szinte már megszűntek. Minden azonnal kell! Majd pedig, ha bekövetkezik az azonnal, az emberek a hibát keresik benne. Tudja, mit csodálok önben, Károly? A türelmét.”
J. Károly megörült, hogy a nő csodál benne valamit, s utána arra gondolt, hogy van kitől tanulnia. Van otthon egy teknőse.
A szerző irodalomtörténész
