Néhány évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyen csámcsogó figyelem övezzen egy, a normálistól eltérő szexuális irányultságot. A pedofiliáról van szó. Az egészséges gondolkodású, ép lelkű férfiak és nők között ez nem volt, nem lehetett téma. Nem azért, mintha akkoriban ne lettek volna efféle szörnyűségek, meg hát nem is azért, mert amiről nem beszéltünk, az nincs. Volt néhány inkább kisebb, mint nagyobb publicitást kapó pedofil bűneset, de talán szerencsénkre az azokról való beszéd nem öntötte el egy egész országot a pedofília minden mocskával.
Akiben maradt még némi jó ízlés, először csodálkozva, aztán egyre ingerültebben nézi például a Demokratikus Koalíció nyilván provokatív szándékkal készített pedofilozó óriásplakátjait. Az észveszejtően demokratikus pártalakulat vezetői minden alkalmat megragadnak arra, hogy végtelenül undorító módon tegyenek kísérletet politikai ellenfeleik bemaszatolására. A derék tévébemondóból harcias politikussá előlépett Kálmán Olga például nem győzi elégszer belekiabálni a magyar nyilvánosságba, hogy a Fidesz pedofil.
Mintha ez a szörnytett világnézetfüggő lenne. Mintha bárhol a világban lennének bal- vagy jobboldali pedofilok. Hát, nincsenek. Beteges lelkű gyerekmegrontó gonosztevők vannak. Őket ki kell lökni az egészséges emberek közül. Milyen érdekes, hogy az emberi méltóságra és a korlátlan szabadságra annyira szívesen hivatkozó balliberálisok meg se nyikkantak, amikor Lázár János – egyébként, szerintem is, nagyon helyesen – azt mondta, hogy a pedofiloknak a börtönben kell megrohadniuk. Sőt, esetükben a halálbüntetés sem lenne túlzó ítélet. Mire föl ez a nagy kussolás, kedves balliberális jakobinus utódok?
Lehet hosszúkás fogalmazásokat készíteni arról, hogy a gyerekeinket így-úgy bántalmazó alakokat is meg kell érteni, hogy a minden hagyományos értékhordozót – családot, nemzetet, vallást – szétromboló féktelen liberalizmus mennyire korszerű, mennyire fontos és mennyire az egyetlen követendő létforma. Igen ám, de aki minden szétver maga körül, könnyen beleeshet abba a csapdába, amiben vele együtt ott vergődik a gyereke is. Ha egy-egy szörnyűséges eset után mindenféle hatóságokhoz szaladgálnak az érintettek, biztosan nem találnak megoldást.
Amikor például előjön az évekig garázdálkodó újbudai pedofil, hol vannak azok az apukák és anyukák, akik elintézettnek vélték a gyerekeik sérelmeinek orvoslását azzal, hogy jelentették az esetet, aztán újra jelentették, aztán jött valami vizsgálat, aztán a gyerekmegrontó hat évig lötyögött az egyik óvodából át a másikba? Nem volt egyetlen apuka sem, aki elővette volna a herélő bicskát, vagy ha ennyire nem is durvult be, ne vágta volna pofán a gyerekét bántalmazó gazembert? Ehelyett ment, és megy ma is a finomkodó jogászkodás, a lázas áldozatmegsegítés. Ez utóbbi azt jelenti, hogy majd előjönnek a nagyokos lélekbúvárok, és mindenki más mellett ők is megmagyarázzák, hogy miért történhetett meg az, aminek nem volt szabad megtörténni. Felsorakoznak mellettük az irodalmi széplelkek, nekiállnak elmagyarázni, hogy a pedofiliát nem szabad önmagában, hanem mindig csak kontextusában, azaz összefüggéseiben kell értelmezni. Hozzák a hülye példáikat, lolitáznak, ahogy a csövön kifér. Ez pedofiltámogató bűnsegédlet.
Ami néhány évtizeddel ezelőtt semmiféle normális közösségben nem kapott, mert nem kaphatott helyet, mára némely balliberális körökben elfogadottá, mi több, dicsőséggé vált. Pedofilóznak. Csak az a kérdés, meddig. Mennyi ideig tűrjük még ezt a mocskos rombolást?
A szerző író
