Egy éve, Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójára nyílt meg új, állandó kiállítása a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Siettem megnézni, ennek az írásnak a címe már akkor megszületett: egy szenvedélyes kiállítást láttam egy emberről, akinek, ha egy szóval kell jellemezni a személyiségét, művészetét, akkor az a szenvedély.
Mindenkinek van egy Petőfi-képe. A hős, a vátesz, a nemzeti ikon a legyakoribbak. Ezek teremtik meg a bennünk élő „Petőfi-szobrot”. Az első megtekintés előtt kérdések voltak bennem: Megmozdul-e a „Petőfi-szobor”? Mennyiben gazdagodik a róla alkotott kép, változik-e a tanult, éppen ezért előítéletes Petőfi-alak? Megszabadulunk-e a sztereotípiáktól? Vannak-e új hangsúlyok? Váratlan élmények? Milyen érzéseket vált ki a kiállítás? Lesznek-e aha-élmények, meghatottság egy-egy tárgy láttán? Újjászületik-e bennem a hihetetlen intenzitással élő és alkotó költő?
Kíváncsi voltam, hogy egy évvel a bemutató után hogy él a kiállítás? A legautentikusabb vezetővel tudtam végig nézni, Kalla Zsuzsa irodalomtörténésszel, a kiállítás kurátorával. Nagy megtiszteltetés volt ez számomra. Hálásan köszönöm neki. Nem tudósi távolságtartással beszélt, hanem az ügy iránti szenvedéllyel, amin átsütött a muzeológusi étosz, amikor a Petőfihez köthető személyes tárgyak sorsáról beszélt. A bejáratnál egy nyugdíjas csoport várt a belépésre, a lépcső tövében sok babakocsi sorakozott, vagyis kismamák is jöttek a múzeumba. Az érdeklődés ezek szerint nem lankadt, az állandó kiállítás nem csak tartotta a hőfokot, de még növekedett is.
A Petőfi-tárlat „mindössze” hét terem, de micsoda hét terem! Néhány órás ismerkedés a kiállítással jéghegy-effektus: elsőre tíz százalékot látok, kilencven százalék rejtve marad, de érzem, hogy a nagyobb rész ott van mélyen, kibontásra várva. Megragad és fogva tart a költő személyisége. Megtelünk a tárlat során versekkel, amikhez zenei és versmondás-élmény, képek, filmek révén egy komplex hangulat társul. A kiállítás összművészeti élmény.
A nyitótérben a nagy, átlósan a termen átfutó üvegtárló tisztelgés a Petőfi Társaság előtt, amely a Petőfi-kultuszt ápolta, a mítoszt őrizte, élő emlékezetet épített köré, egészen 1944-ig, majd hozta létre a Petőfi Múzeumot, a PIM elődjét. A terem közepén áll egy nagy szekrény, melynek különleges védelmet biztosító fiókjaiban eredeti kiadások, Petőfi keze írása rejlik. Éppen szakemberek ellenőrizték a fiókokat, a munkájukból látszott, hogy a múzeum kincsként őrzi a Petőfi-relikviákat.
Huszonhat év adatott neki, hét évnyi volt a költői pályája, ezalatt mintegy ezer verset írt, ebből 850 maradt fenn. Mi hajtotta őt, ha nem a szenvedély? A kiállítás címéül választott Költő lenni vagy nem lenni című versben világosan kimondja, hogy költőnek lenni számára élet-halál kérdés: „… éneklek, költök, / Míg végső csepp vérem ki nem szivárog!” A vers címe utalás Hamlet monológjának végletes kérdéséhez: „Lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés!” Már az első versében is a szenvedély hangja süt: „Egykor majd borocska mellől / A halál ha űzni jő: / Még egy korty – s nevetve dűlök / Jégöledbe, temető!” (A borozó, 1842)
A következő, Kötelék című teremben egy rendkívül szellemes interaktív eszköz mutatja be a Petőfi-netwörköt, amit ő tudatosan épített. A köztudat azt őrzi róla, hogy egy összeférhetetlen alak volt. Ezt a képet nemcsak árnyalja egy hatalmas korong, tele különböző nagyságú pontokkal, amikre egy laptop segítségével fókuszálva nevek, évszámok, versek kapaszkodnak össze egy sajátos kapcsolatrendszerré. Ez világossá teszi a személyiségét: Petőfi jellemzője az „ami a szívemen a számon” szókimondása és a szemérmes, de végtelen szeretetvágy… Megható egy-egy emlék, tárgy, nagyon közel kerül Szendrey Júlia a várandós ruhájával.
A Vándor-Petőfit mutatja be az a tabló, ahol az ő tér- és időbeli mozgását tudjuk követni verseinek datálása alapján. Azt érzékeljük, hogy vándorlásaiban testében hordozta az országot – ebből táplálkozik a hiteles és forró hazaszeretete –, a helyeket mintegy pecsétként jelölik meg a versei.
A Róna-terem révén a kiállításban benne van a megállító csend is. Egy remekbe szerkesztett panoráma-film ültet le a kiállítás közepén, közben versek hangzanak el, halk zene szól, a diákok leülnek, elcsendesednek, beburkolódznak a rónaság képeibe, és egyszer csak megérinti őket a táj, a benne születő vers, a hangulat, ahol a szavakat kiegészítik a természet hangjai, képei, és ebből a lelkükben születik valami… „Szép felhők! Mindenik úgy megy el fölöttünk, / Mint egy tündérrege.” (Kiskunság, 1848)
A következő a Rémek-terem, ami a megszokott Petőfi-képet kitágítja. Korának gyermeke volt, forradalmakkal szabdalt században élt, a romantikához hozzátartozott a szélsőségek megélése, rémekkel volt teli a levegő, amiben jelen van a „horror”, a halál misztériuma. A nászútján írt rém-verset, micsoda kettősség volt a szívében-lelkében! S micsoda kétségbeesett szenvedély süt ki az utolsó, ránk maradt verséből, mely vesztes csatáktól tépett hazájáról szól: „S ha lesz ember, ki megmarad, / El tudja e gyászdolgokat / Beszélni, mint valának? (…) És e beszédet nem veszi / Egy őrült, rémülésteli, / Zavart ész meséjének?” (A szörnyű idő…, 1849)
A betétfallal kettészelt Rémek-terem hátfalán ott van az Otthon-terem, az otthon sokféle képe a mezővárosi léttől a biedermeier Pestig. Látjuk a rövid idejű jóléte kellékeit és a szegényes utazóládáját, e kettő együtt mutatja, hogy „tudott bővelkedni és szűkölködni is”. E kettősséget jelenítik meg e sorok: „Hideg idő, hűs őszi éj, / Ott kandallómon ég a tűz, / De hasztalan, nem melegít, / Mert kedvesem, te mellettem nem ülsz.”
S innen Petőfinek – a „lélek és a szenvedély akrobatájának” – könnyed ugrás a harc, az erőszak és az áldozat. A puszta szabadságvágynál sokkal többet jelent az a szenvedély, amit az hitelesít, hogy a szabadságvágy tettekkel párosul: részt vesz a szabadságharcban. Ez jelenik meg az Áldozat- és Erő-termekben. Az áldozatról sok verse szól. Elképzeli, hogy az Isten megengedi, hogy úgy haljon meg, amint neki tetszik: „Kérném akkor, hogy tavasz legyen, / Harc tavasza, hol rózsák teremnek, / Véres rózsák, férfikebleken. (…) Ajkaimat egy csók zárja be, / A te csókod, te szép szabadság, te / Égi lények legdicsőbbike!” Petőfi eszménye a francia forradalom. Ez ihlette a Pilvax-ban elszavalt, majd a társai felszólítására megsemmisített (de barátja, Egressy Gábor emlékezetében megőrzött) verse: „Dicsőséges nagyurak, hát / Hogy vagytok? / Viszket-e ugy egy kicsit a / Nyakatok?” (Dicsőséges nagyurak…, 1848. március 11. előtt)
Miért mondom azt, hogy ez egy szenvedélyes kiállítás? Mert a bevonzó képessége rendkívül intenzív, minden érzékünket igénybe veszi, az interaktivitásban nemcsak a legmodernebb eszközöket vonultatja fel, de az egyéni aktivitástól a csoportosig mindenki a hatása alá kerül. A segítségünkkel megelevenedik a Pilvax-kávéház, ami a Széchenyi nyomán alakuló zárt úri kaszinók plebejus ellenpontja volt, egy újfajta találkozóhely, olvasztótégelye új eszméknek; együtt bontjuk le Táncsics börtönének falait; nyomtatjuk ki a korabeli legfontosabb sajtóterméket, A sajtó szabad címűt, benne a 12 ponttal és a Nemzeti dallal!
Korunk nem szenvedélyes korszak, az életet nem szenvedélyesen élő, hanem csak élvezni, elfogyasztani igyekvő. Hihetetlen üzenet Petőfinek az élet minden területén megmutatkozó szenvedélyessége, legyen szó barátságról, a magyar tájról-hazaszeretetről, szabadság iránti vágyról, de a hitvesi szeretetről, életről-halálról, politikáról… Petőfi éppen ezért forró üzenet 200 év távlatából a ma emberének. És ez hat az egész világon, ahová a költeményei eljutottak.
Két bejegyzés a kiállítási naplóból: „Nagyon tetszik ez a kiállítás. Először az osztályommal voltam itt és úgy megtetszett, hogy az anyukámmal is eljöttünk, én csináltam neki a tárlatvezetést.” „Kedves PIM! Egy kiállítás végén mindig azon gondolkodom, mi lesz a sorsa ezeknek az üzeneteknek. Bízom benne, hogy ti kezdtek ezzel a kötettel valamit. Nagyon jó ritmusú, élvezhető az „állandó” kiállítás. Örömmel nézném meg minden szerzőnk állandóját. Állandó Aranyt, állandó Kosztolányit, és állandó irodalmat.”
Meg akarom majd újra nézni, mert Petőfi állandó, örök!
A szerző építész, volt országgyűlési képviselő
