Herman Kahn (1922–1983) még az amerikai stratégiai kutató intézet, a RAND Corporation munkatársaként, a hidegháború csúcsán, a 1960-as évek elején, különböző forgatókönyveket dolgozott ki a rivalizáló felek közötti konfliktus eszkalációjáról. Előbb 16 lépcsős, majd, már 1965-ben, a kubai rakétaválság tanulságait is figyelembe véve, egy 44 lépcsős eszkalációs létrát állított fel, ahol az egyes létrafokok a hatalmak közötti enyhe nézeteltérésektől a totális atomháborúig vezettek. Ma gyakran emlegetik Herman Kahn ezirányú munkásságát, mert az orosz-ukrán háború tekintetében ma is lépdelünk felfelé a létrán, és ma senki sem tudja megmondani, hogy hányadik foknál fogunk megállni.
Kahn létráját nagyjából hét viszonylag jól elhatárolható szakaszra lehet bontani. Az első három létrafokon még csak a nyilatkozatok szintjén történik a vetélkedés. A második szakaszban (4-9. létrafok) az álláspontok megmerevednek, jelentős mozgósítás, majd katonai összecsapások történnek. A harmadik szakaszban (10-20. létrafok) a válság intenzívvé válik és korlátozott hagyományos háború kezdődik, széleskörű embargókkal. A következő negyedik szakaszban (21-25. létrafok) lépi át az ellenségeskedés a nukleáris küszöböt, ám ez csak helyi szintű marad, demonstrációs céllal. Az ötödik szakaszban (26-31. létrafok) demonstrációs atomtámadás kezdődik a katonaság, a vagyontárgyak és a lakosság ellen is, ami a lakosság széles körű evakuálásával is együtt jár. A hatodik szakaszban (32-38. létrafok) általánossá válik a katonai célpontok elleni atomtámadás és végül a hetedik szakaszban (39-44. lépcsőfok) már a polgári lakosság és az egyébként védett értékek is atomtámadás célpontjaivá válnak, már semmi sem számít, csak a rombolás. Természetesen minden létrafoknál meg lehet fordulni és lefelé mászni a létrán és ezt Kahn megfelelő részletezéssel tárgyalja is, rávilágítva, hogy a deeszkalációval melyik fél mit nyerhet, vagy veszíthet.
Kahn ezt az elemzését a hidegháború csúcsidején írta és a feltételezés természetesen az volt, hogy a Szovjetunió kezdi az eszkalációt. A valóságban azonban ennek ellenkezője történt. Ma már kevesen emlékezhetnek Francis Gary Powersre és az U-2-repülőgépére, amely egy pakisztáni amerikai támaszpontról felszállva kémtevékenységet végzett a Szovjetunió felett. Nem először történt ez meg, és az amerikaiak biztosak voltak, hogy a 20 kilométer magasan repülő gépet az oroszok nem képesek elfogni. Ám a haditechnika az oroszoknál is fejlődött és történetesen az 1960. május elsején indított Powers vezette gépet egy rakétával lelőtték. Powers épségben ért földet és ezt követően persze az oroszok kirakatpert rendeztek, és elítélték, de nem sokat ült, mert kicserélték Rudolf Abelre, akit Amerikában ítéltek börtönre az oroszoknak való kémkedés miatt. De, míg ez egy érdekes eset volt csupán, a másik, az 1963-as kubai válság már jobban felszította a kedélyeket, mert itt ténylegesen felmerült egy atomháború lehetősége. Akkortájt izgatottan figyeltük a híreket, hogy a rakétákat szállító szovjet hajók mikor érik el a Kuba köré vont amerikai blokádot. De a helyzet itt is az volt, hogy a szovjetek csak válaszolni kívántak azokra az atomrakétákra, amelyeket korábban az amerikaiak telepítettek Törökországba az orosz határ mellé. Amerikának az teljesen rendben volt, hogy atomrakétákat telepít az Oroszország közvetlen közelségébe, de amikor az oroszok akarták ugyanezt tenni, annyira felháborodtak, hogy az atomháború kockázatát is vállalták az orosz rakéták távoltartása érdekében. A mai ukrajnai helyzet ugyanez, nem az oroszok masíroznak Nyugat felé, bármekkora hisztit is csapnak most egyes uniós vezetők, hanem a NATO araszolt az orosz határ felé, egészen addig, míg az oroszok azt nem mondták, hogy eddig és ne tovább.
A nyugati szakértők az orosz-ukrán háború eszkalációs létrafokainak elemzésekor az eszkaláció első lépésének azt tartják, amikor az oroszok elcsatolták a Krímet. Így tesz a Georgetown University Center for Security Studies (Georgetown Egyetem Biztonsági Tanulmányok Központja) egy 2022 novemberében készült tanulmánya is, amikor felhasználva Kahn létráját a Krím elcsatolását azonosítja első létrafokként. Az 5. és 6. létrafoknál az orosz csapatok már Ukrajna határainál tömörülnek és a háború kezdete, 2022. február 24-e a 12. létrafok. Ez után a nukleáris csapással való fenyegetés a 15-16. létrafok, a tanulmány szerint eddig jutottunk el idáig. Ha ez így van, akkor még lehet gondolkodni, mert a 44. létrafokot jelentő armageddontól még elég messze vagyunk.
A létrafokokat azonban másképp is lehet számolni. Például be lehet iktatni egy nulladik fokot is, amikor még nincs felszültség az érdekeltek között minden rendben, van nagy a barátság. Kahn idejében ilyen nulladik fok lehetett volna a Jaltai Konferencia (érdekes módon, épp a Krím félszigeten), vagy az elbai kézfogás, amelynek ikonikus képe minden második világháborúról szóló képalbumban benne van, és feltenni a kérdést, hogy mely lépések vezettek a kubai válságig. A mostani válságnak is az lehetne a nulladik pontja, amikor Gorbacsovnak az amerikai külügyminiszter James Baker megígéri, hogy ha az egyesült Németország a NATO tagja lehet, akkor a NATO egy centimétert sem fog keletre terjeszkedni. Azután az első létrafok lehetne, amikor, még a Gorbacsovnak tett ígéretekkel egy időben az amerikai külpolitika fő folyóiratában, a Foreign Affairsban Charles Krauthammer meghirdeti az egypólusú, Amerika uralta világot: „Abnormális időket élünk. Ilyen időkben a biztonság iránti legjobb reményünk – ahogy a korábbi nehéz időkben is – Amerika ereje és elszántsága, az erő és elszántság, hogy Amerika vezesse az egypólusú világot, szégyenérzet nélkül fektetve le a világrend szabályait és kikényszerítve annak betartását”. Egy második létrafok lehetne az 1993-ban létrehozott a Békepartnerségi Program, ami a NATO bővítés első lépése volt, majd az amerikai szenátus döntése a NATO bővítéséről. Harmadik létrafok a NATO menetelése kelet felé, egyre több volt szocialista ország felvételével, az oroszok folyamatos tiltakozása mellett. Majd következne a NATO bukaresti döntése Ukrajna meghívása a NATO-ba, és a további fokok: a Majdan téri puccs, a Minszki egyezmény elszabotálása, a Donyeck és Luhanszk lakóépületeinek lövetése, és végül a 2022. januári genfi tárgyalás, ahol Wendy Sherman amerikai külügyminiszter-helyettes elutasította az oroszok azon kérését, hogy Ukrajnát ne akarják a NATO-ba bekebelezni. Erre mondta azt Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettes, hogy Oroszország ebben az ügyben már nem tud hova hátrálni. Na ezután jött az orosz támadás, az eszkaláció hányadik létrafoka is, mire az oroszok erővel reagáltak?
A Kahn-féle létra azonban nem egészen illeszkedik a jelenlegi krízishez, mert Kahn egész gondolatmenete azt feltételezi, hogy két fél küzd egymással és az eszkaláció kiterjedésével kölcsönösen károkat tudnak okozni egymásnak és ezt saját hatáskörükben mérlegelik. Csakhogy mi most egy úgynevezett proxyháborúval állunk szembe, ahol csak az egyik (az orosz) fél veszteségei valósak. A másik fél valójában nem az az Ukrajna, aki elvérzik ebben a háborúban, és nem is a NATO-országok, hanem azok az erők, amelyek az amerikai külügyminisztériumot, a NATO-t és az Európai Unió vezetését is irányítják. Ezek pontos meghatározása nehéz, mert egy összetett hálózatot alkotnak, amelynek talán legfontosabb eleme a fősodratúnak nevezett média, illetve annak tulajdonosai, hiszen a háború nyugati narratíváját ők határozzák meg. Ehhez jönnek azok a pénztulajdonosok, akik a médiát, a kutatóintézeteket, a politikai civil szervezeteket és nem utolsó sorban a politikusokat finanszírozzák. Nekik ebben a háborúban nincs veszteségük, mert a fronton az ukránok véreznek, a költségeket meg az amerikai és európai adófizetők viselik, sőt a hadimegrendelésekből még tovább növelhetik gazdasági erejüket. Az ilyen hálózatok ellen az atombomba mit sem ér, még ha New Yorkra dobnák is, lehet, hogy pénzközpontok épületei elpusztulnának, de maga a hálózat fennmaradna. A helyzet csak akkor változhatna meg, ha mindezt az amerikai és az európai közvélemény valahogyan felismerné, és olyan politikusokat juttatna pozícióba, akik képesek a nemzetállamok fölé nőtt hálózatokat megregulázni és akkor talán elkezdhetnénk lefelé mászni a létrán.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
