2024. március 15. péntek. 6:20
Frissítve: 2024. március 15. 6:24
Igen régen, talán tényleg még az özönvíz előtt, meglehet, még valamikor az ősködben – 1969-ben, 18 éves koromban – történt, hogy az egyetemi könyvtárban ráakadtam egy vékonyka, nem sokkal azelőtt megjelent kis verseskötetre. A szerző 1962 és 1967 közötti verseit tartalmazta. Belelapoztam, az egyiken aztán úgy megakadt a szemem, hogy vagy tucatszori végigolvasás után azon kellett kapnom magam, hogy már másolom is, kézzel rovom egymás alá a sorokat, most is megvan a kis kék szótárfüzet („fogyasztói ár: 0.90 fillér’), nemsokára a költő képét is elnézegettem, ízlelgettem a nevét meg a vers címét is. Így történt meg az én találkozásom egy borús őszi délutánon Utassy Józseffel és Zúg március című, ma már „emblematikusnak”, meg még a jó ég tudja, mi mindennek nevezett versével – én mindenesetre Mezey Katalin minősítését érzem a leghelytállóbbnak: „egy nemzedék fölkiáltása volt, később a nemzeti ellenállás szimbóluma lett belőle.”
Hát igen. „Én szemfedőlapod lerántom: / Kelj föl és járj, Petőfi Sándor! (…) Szedd össze csontjaid, barátom: / Lopnak a bőség kosarából, /A jognak asztalánál lopnak, /Népek nevében! S te halott vagy?! / Holnap a szellem napvilágát / Roppantják ránk a kétszer gyávák. / Talpra Petőfi! Sírodat rázom: / Szólj még egyszer a Szabadságról!”
Utassy Józsefnek persze sok más kitűnő verse is van – és március kapcsán, így 15. táján eszembe jut az inkriminált kötet címadója, a Tüzem, lobogóm! –, s ebből ez a két sor: „Tüzem, lobogóm vagy már / Lobbantsd rám ifjúságom!”
Merthogy ez március – a mindörökkön zúgó magyar március, Petőfi márciusának – legbenső, leglényegibb lényege. A ránk lobbant ifjúság.
Március, március 15. – az ifjúság maga. A fáklyaként reánk lobbantott, lobogó, örök ifjúság. A márciusi ifjak fiatalsága épp olyan „történelmi” – plusz lélektani-élettani-szociálpszichológiai – szükségszerűség, mint a pesti srácok életkora. Az ifjúság nemcsak önzetlen, hanem lobbanó is. Mint a láng, mint a tűz maga. Ami azzal a bizonyos lobogóval jár párban-jegyben. Mindörökre. Ráadásul a fiatalok – egy huszonéves fiún és egy huszonéves lányon tapasztalhattam meg közelről – nemcsak lobbanók és lobbanthatók, hanem eredendő lobogásuk nagyon gyakran eligazító iránytű is. Időnként legalább annyira, mint a hangosan magabiztos idősebbek masszív tapasztalat-mankókon nyugvó direktívái, oktató jellegű tanácsai vagy szigorú útmutatásai.
A költők, Balassitől Petőfiig, József Attilától Utassyig és tovább: „mindössze” hangot adnak, szót és kifejezést alkotnak minderről. Fölszólítanak – így március idusán különös aktualitással, de tulajdonképpen bármikor – hogy lobbantsuk rájuk – és önmagunkra is – önnön ifjúságunkat. Vagyis a tüzet, a forradalmat, október 23-át és március 15-ét. Az emberi cselekvés egyik – talán legfenségesebb – formájaként.
A szerző író
