Clemenceau francia miniszterelnök ellen egy honfitársa 1919. február 19-én merényletet kísérelt meg. Többször is rálőtt, de a hetvennyolc éves „Tigris” lényegében sértetlen maradt. Saját lábán távozott és folytatta áldatlan tevékenységét a békekonferencián, amelynek következménye többek között a Trianoni békediktátum és a Németországot porig alázó versailles-i béke volt. Ez utóbbi lényegében magában hordozta a háború folytatását, ami be is következett, s az annalesekben „második világháborúként” szerepel.
Az elemzők túlnyomó többsége feljegyzi, hogy mind a versailles-i béke, mind a trianoni béke ostoba és embertelen döntéseiben kulcsszerepe volt Clemenceau-nak. A francia miniszterelnök döntései emberek millióinak életébe kerültek. Mégsem állhatunk az ügyetlen terrorista mellé, egyszerűen nem tehetjük. Nincs jogunk ilyetén való önbíráskodásra mert sem isteni, sem emberi jog ezt nem hagyhatja jóvá. Olyan körülményeket kell teremtenünk, ahol a Clemenceau-hoz hasonló pszichopaták nem juthatnak döntési helyzetbe. Belátom ez sokkal bonyolultabb és nehezebb feladat. Látjuk ezt ma is, amikor jobb időkben békés és kedélyes emberek – franciák, lengyelek s még németek is – háborús terveket szövögetnek, a béke korszakának végéről papolnak, katonákat küldenének a frontra. Éppenséggel csak azt nem mondják, hogy őszre, mire lehullanak a falevelek, a fiúk visszatérnek.
Azért sem fogadhatjuk el az ilyen politikai merényleteket – gyilkosságokat –-, mert semmiféle garancia nincs arra, hogy a meglévőnél jobb, értelmesebb, emberibb utód érkezik. Vagy, hogy bármit is pozitív irányba befolyásolhatunk. Híres eset volt, amikor egy nő 1918 augusztusában háromszor rálőtt Leninre, kétszer el is találta. Lenin nem halt meg, ellenben a merénylet ürügyként szolgált a bolsevik terror elszabadulásához és a soha nem tapasztalt vérengzéshez. S aztán a lényegében magatehetetlenné váló Lenin mögött megjelent leplezetlen énje, Sztálin. A terror terrort szül, erőszak még több erőszakot. Micsoda ostobaság volt háborúval felelni Gavrilo Princip merényletére, amikor Szarajevóban megölte Ferenc Ferdinándot és a feleségét! Lám, ez az ellenpélda. Ez sikerült. Bevált a számítás. Belerángatta az Osztrák-Magyar Monarchiát egy háborúba, amelyről minden értelmes ember tudta, hogy világháború lesz. Két lövéssel kezdődött és tíz milliónyi halottal végződött.
Mindenki tudja, hogy súlyos feszültségek jellemezték akkor Európát, volt elég ok a háborúra, de a hadüzenet végül is ezért ment el. Aki döntött, Ferenc József császár és király volt. Egy nyolcvannégy éves ember. Nem akarom egyedül az ő nyakába varrni a felelősséget, de túl nagy a kockázat ilyen idős ember kezébe ekkora hatalmat tenni. Ezt is tudta mindenki, de mégis. Mégis! Elküldték azt az átkozott hadüzenetet. Elküldtük. Súlyos árat fizettünk érte. Száz éve küzdünk a puszta létért, egy kis levegőért, perspektíváért. Száz éve, s nem állunk jól.
Clemenceau megbukott a választásokon 1920-ban. Éppen akkor volt olyan fitt agg-legény, amikor a békéről kellett határozni. Rettenetesen sok kárt okozott Európának. Főleg nekünk. Ő az oka, hogy száz éve nyomoríthatják véreinket Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, Délvidéken, s még a nyugati Őrvidéken is. Ő a legfőbb oka, hogy ezt tehetik, s tenni akarják. Ő az oka, hogy azóta sem tudunk őszinte barátságban, testvériségben, de legalább kölcsönös tiszteletben élni egymással. Az ő gyűlölete lebeg itt felettünk, s nem tudjuk elfújni fejünk felől ezt a sötét felhőt. Clemenceau-t Atyuskának, Caligulának is csúfolták a párizsi sajtóban. Ady Endre tíz évvel Trianon előtt némi csodálattal írt az „exhazaárulóról”, aki makacs, ötletes, kemény, ravasz, merész, pózoló, ékes szavú. Örök érvényű meglátása a költőnek, hogy „apró erkölcstelenségek ezreivel köti magához az embereket, terrorral és kedvezéssel.” Szenilis még 1909-ben nem volt, de 1919-ben sem. Ady szerint hatalomszeretete mellett „diplomatazsenije” viszi előre, s még művész is lehet, ha meg nem üti a guta. A „Tigris” nyolcvannyolc éves korában hunyt el, s csak véletlen lehet, hogy egyre gyakrabban jut mostanában eszembe az eszelős tekintete.
Clemenceau túlélte a merényletet, Ferenc Ferdinánd nem. Ferenc József pedig a háborút nem. A huszadik század bővelkedett politikai merényletekben. Elvi álláspontunknak szilárdnak kell lennie. Minden ilyen erőszakot elvetni. Akkor is, ha kecsegtető eredményt vár a merénylő a tettétől. Sokszor eszembe jut például, mi lett volna, ha 1944. március 18-án, Klessheimben Horthy Miklós lelövi Hitlert azon a találkozón, ahol a Führer közölte a kormányzóval, hogy a hadserege bevonul Magyarországra. Horthyt nem motozták meg, maga is gondolt erre az eshetőségre, ha hinni lehet emlékiratainak. Nagy valószínűség szerint a háború sokkal hamarabb befejeződött volna, milliónyi ember menekülhetett volna meg. Ebben az esetben Horthy Miklósnak minden nagyobb európai városban szobra állna, megússzuk a nyilasokat, de még a deportálásokat is. Igaz, történhetett volna másként is. Lehet, hogy a német tábornokok, megszabadulva az egykori tizedes vezérkedésétől, keményebben és tovább tartottak volna ki. Hiszen akkor még nincs második front Normandiában, a szovjet hadsereg is még az Odessza, Lvov, Minszk, Leningrád vonalon állt.
Se szeri, se száma az értelmetlen gyilkosságoknak, s az ezekre adott sokszor nagyon is előre látható válaszoknak. Számomra a legmegdöbbentőbb év ebből a szempontból 1981 volt. A Reagan amerikai elnök elleni merénylettel kezdődött és ezt követte a II. János Pál pápa elleni merénylet májusban. Azért is lehetett ez annyira megdöbbentő, mert láttuk már a képeket, a tévéfelvételeket. A bőrünkön éreztük. A pápa elleni merénylet kapcsán a Szabad Európán már szóltak a bolgár szálról. Biztosnak tűnt, hogy az oroszok keze benne van a dologban. Annál is inkább, mert Lengyelországban a feszültség már tapinthatóvá vált, a Szolidaritás támogatottsága veszélyeztette a kommunista uralmat. Reaganről éreztük, hogy nem hagyná szó nélkül a szovjet beavatkozást. Mégis emlékszem a döbbentre, kiábrándultságra, amikor Jaruzelski tábornok bevezette a hadiállapotot és a százezer katona és rendőr teljesítette a parancsot. Ez volt a legkiábrándítóbb. Ott voltam egy évvel korábban augusztusban Lengyelországban. Csodálatos szabadság áradt Czestachowában a zarándokok és a hippik között. Egy rendőr nevetve engedett el, amikor hajnalban kimásztunk Krakkóban egy renoválás alatt álló házból. S ez most rálő az emberekre? Teljesíti a parancsot?
Ugyanilyen döbbenetes volt a Szadat egyiptomi elnök elleni merénylet, amikor egy díszszemlén kivált néhány fegyveres a parádézó katonák közül és lelőtte az emelvényen integető elnököt. Maga a helyzet volt drámai, szürreális és félelmetes. Szadat bár ugyanolyan katonai diktátor volt, mint Jaruzelski, de a béke embere volt. Békét kötött Izraellel. Aztán jó kommunista szokás szerint összevissza kavarták az egészet, a végén Jaruzelski lett a jó hazafi, aki megakadályozta, hogy a szovjetek megtámadják Lengyelországot. Aczélék meg elkezdték a lengyelek lejáratását. A Rádiókabaré vitte a prímet. A „csencselő lusta lengyelek”. De meglepődtem, amikor Csehországban, közel a lengyel határhoz harminc év múlva ugyanezeket a szavakat hallottam egy cseh sörözőben. Jaruzelski 1990-ben lemondott – elnök is volt -, ímmel-ámmal próbálták elérni a felelősségre vonását, de nem lett belőle semmi.
Mostanában egyre többet gondolok azokra az időkre. Ha Clemenceau hatvanévesen végképp úgy dönt, hogy az írásnak szenteli az életét? Ha Lenin és Hitler a neki kiszabott idő előtt távozik erről a világról? Ha Reagan, s még inkább, ha II. János Pál nem éli túl a merényletet. Hiszen akkor itt sem járhatott volna nálunk. Veszélyes feszültségeket érzek, vibrál a levegő. Mintha leselkednének ránk, mintha valahol készülődnének az élet-tolvajok. Mintha az indulatokat csak a sűrű ködök tartanák féken. Nyugtatgatom magam. Megrezdül még a fákon a sok fürge levél, s visszaköltözik a béke a Földre.
A szerző történész
