El tudja képzelni a kedves olvasó, hogy reagált volna Gyurcsány Ferenc Joe Biden amerikai elnök azon botrányos kijelentésére, mely szerint Orbán Viktor kinyilvánította, hogy nem hisz a demokráciában. Pressman nagykövet megnyilatkozatása szerint az a hivatalos amerikai pozíció, hogy „itt, Magyarországon mi diktatúrát építünk”. Nem kérdéses, hogy Gyurcsány erre úgy bólintott volna, mint a péknél, ha kérdik tőle, kér-e kenyeret? Ez maga az árulás, amiről Szabó Magda így ír: „Az árulót elfelejtjük. Az áruló nincs, meghalt, nem is ismertük soha.”
Sajnos Gyurcsányt ismerjük nagyon is jól, az ország népe tudja róla, hogy áruló. A nagyobbik része elítéli, elutasítja, a kisebbik pedig nem ítéli el. Sajnos. Nem fogadja el, de valamiért kitart mellette, szavaz rá. Érthetetlen módon arra voksol, ami neki is, családjának is rosszat jelentene, ha hatalomra kerülne. Óriási életszínvonal zuhanást. Mégis szavaznak az árulóra. A véleményt, ha megérteni nem is, de tiszteletben kell tartani.
Természetesen Pressman nagykövet nem tudott idézetet mutatni arra, hol hangzott el Orbán Viktor Biden által „idézett” kijelentése, mert ilyen kijelentés nem volt. Nem véletlenül kérette be Szijjártó Péter külügyminiszter a nagykövetet, mert – mint mondta – ilyen hazugságokat nem vagyunk kötelesek elviselni senkitől sem. Még akkor sem, ha az adott személy éppen az Amerikai Egyesült Államok elnöke.
Orbán Viktor ünnepi beszédében a magyar függetlenség szándékát hangsúlyozta.
„Rabok legyünk vagy szabadok? Rabság vagy szabadság? Legelőször erre kell válaszolnunk. Ma is így van ez. Vágyakozunk a csendes, nyugodt és biztos élet örömei után. Megszerezhetjük, és biztos vagyok abban, hogy meg is adja ezt nekünk a Jóisten”, hangsúlyozta. Hozzátéve: „De előtte volna itt még egy kis munka. Láthatjátok és hallhatjátok, barátaim, Európa ma nem csendes. Egyre hangosabb. Európa népei ma Brüsszeltől féltik a szabadságukat. Éppúgy, mint Petőfiék idejében, olyasmit akarnak ránk kényszeríteni, amire nem áll rá a magyarok keze. Olyasmit, ami a magyar szellem számára kárhozatos, olyasmit, ami idegen a magyar élettől. Be akarnak bennünket préselni egy háborúba, migránsokat akarnak a nyakunkba sózni, és át akarják nevelni a gyerekeinket. De mi nem megyünk háborúba, nem engedjük be a migránsokat, és nem adjuk oda a gyerekeinket sem. Ez olyan egyszerű, mint az egyszeregy, és olyan világos, mint a nap, mert Magyarország szabad és szuverén ország. És az is marad.”
Aláhúzta: „Brüsszel nem az első birodalom, amelyik szemet vetett Magyarországra. Büszke és önérzetes nép a mienk. Bennünket meghajlítani, bennünket hódoltatni, és belőlünk kiszorítani a szuszt kétszeres siker, és ezzel lehet elvenni a többi mozgolódó rebellis kedvét is. Az elmúlt ötszáz évben minden birodalom belátta – előbb vagy utóbb, de belátta –, hogy elnyomással, zsarolással, erőszakkal, Bach-huszárokkal, pufajkásokkal nem megy velünk semmire. Elfogyott a félhold, elkopott a kétfejű sas karma, és elvásott a vörös csillag is. Mi vagyunk a homok a gépezetben, a bot a küllők között, a tüske a köröm alatt. Mi vagyunk, akikbe beletörik a fog és a bicska, és beleszorul a fejsze is. Mi vagyunk az a Dávid, akit jobb, ha elkerül a Góliát. Magunkkal rántottuk a lófarkas zászlót Nándorfehérvárnál, március 15-én egyetlen nap alatt kifordítottuk a világot a sarkaiból Pesten, ’56-ban meglékeltük a világkommunizmust, és ’89-ben kiütöttük az első téglát a berlini falból. Sztambulban, Berlinben, Moszkvában és Bécsben is rájöttek, mindenki azzal jár jól, ha békén hagy bennünket. A kiegyezéssel pedig megmutattuk, ha megkapjuk a tiszteletet, mi is megadjuk, ami jár, és békés, virágzó korszakot teremtünk, ameddig a szem ellát.”
Ha kérdés lenne, feltenném, de nem az. Gyurcsány soha nem tudna a magyar történelemről ilyen összefüggésben beszélni. De ha még tudna is, nem akarna. Még véletlenül sem. Mert ő és csapata, a kommunisták soha nem álltak a magyarok oldalán.
Ők az árulók között érzik jól magukat. Akkor, ha a saját országukat nyilvánvalóan lehazugozzák. Mert ők mindig mertek kicsik lenni. Sőt azt akarták a magyarokkal is elfogadtatni.
Pedig a várható és remélt kedvező európai változások mutatják, hogy van értelme nagyot álmodni.
A szerző újságíró
