Már iskoláskoromtól bennem volt a félsz, ha például verset mondtunk magyarórán, remegő hangon löktem ki magamból az azért jól megtanult Toldi-memoritert. Elhűlve figyeltem társaimat, ahogy láthatóan élvezve a helyzetet, hatalmas magabiztossággal, a rájuk irányuló figyelem hullámaiban fürödve, előadóművészt játszottak. Erre az irodalomórákon kívül is sok-sok lehetőségük adódott, ott voltak az iskolai ünnepélyek, a Ki mit tudok, és a versmondóversenyek. Csak úgy tekergett a levegőben Váci Mihály akkoriban mindent elfoglaló költeménye, a Nem elég. Minden alkalomhoz kitűnően illett, legyen szó november hetedikéről, a nagy októberi szocialista forradalom kitörésének évfordulójáról vagy évnyitóról, évzáróról.
A más emberek előtti szerepléstől irtózásom felnőttkoromra is megmaradt. Agorafóbiám azért nem volt annyira súlyos, hogy azért ne mentem volna el a közösségi eseményekre. Elviseltem a hosszú tantestületi értekezleteket, a moziüzem-vezetői gyűléseket, ha nem kellett megszólalni, később még a tömegtüntetésekre is szívesen elmentem. A sok ember jelenléte nem feszélyezett, ha nem kellett szerepelnem.
Az 1980-as évek második felének egyik legkomolyabb ellenzéki színtere volt a Magyar Írók Szövetségének Bajza utcai székháza. Szinte folyamatosak voltak ott a közéleti témájú viták. Egyszer Czakó Gábor elcipelt oda, végighallgattam Fekete Gyula hosszú és az érdeklődést végig magára húzó beszédét Magyarország sanyarú népesedéspolitikai helyzetéről. Gyula bácsi ennek nagy szakértője volt, rosszmájú barátai és ellenségei a legnagyobb magyar fogamzásgátlónak nevezték. Valójában élveztem is az effajta írószövetségi eseményeket, biztonságban voltam, nem kellett megszólalnom.
Nem volt ilyen egyszerű a helyzetem, amikor körzeti moziüzem-vezetőként Pilisvörösvárra voltam hivatalos egy lakossági fórumra. A helyi mozi, annak műsorrendje volt megjelölve fő témaként. A művelődési ház nagytermében ott zsivalygott a tömeg, a gyűlés vezetője bemutatta a pulpitusra kiültetett elvtársakat, a tanácselnököt, a járási kultúrfelelőst, és engem, a Moziüzemi Vállalat képviselőjét. Valami furcsa feszültség kezdett el kígyózni a teremben, amikor a tanácselnök elkezdett maszatolni a csatornahálózat hibáit firtató kérdések ügyében. Ezen rugózott vagy fél óráig a közönség, az iskolai szülői értekezletekről ismerős terjengős hozzászólások egyre csak fokozták a közönség indulatait. Igazából nem volt ennek határozott iránya és tárgya. Igazodott az országos közhangulathoz, a szocialista rendszer az utolsókat rúgta, változás volt a levegőben, csak éppen senki nem tudta, hogy a fojtogató rendszernek mikor és hogyan lesz vége.
Miután a csatornaügyi tipródásnak valahogy vége lett, a moziműsor milyenségére terelődött a szó. Csak úgy ütöttek a kérdések: miért a szovjet és a szocialista országokbéli filmekkel tömi meg a mozi üzemeltetője a műsort? Miért kapják később meg a közönségkedvenc filmeket? Miért nem kérdezik meg Pilisvörösvár népét, hogy milyen mozit akarnak? Miért nincs WC-papír a mozi illemhelyén, meg egyáltalán, mikor lesz már vége ennek a lehetetlen helyzetnek, ami a falut, és benne a mozit mozgatja. Csak álltam ott a pulpituson. Valami elterelő magyarázatba fogtam volna, de a közönség egyre erőszakosabb, hangosabb és türelmetlenebb lett. Vörös arccal, kezem remegését leplezve igyekeztem valamit kitalálni, amitől ez az ingerültség csökken, de nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Még akkor sem, amikor megállapítottam magamban, hogy ennek a teremforradalomnak semmi köze nincs a mozihoz. Az az általános közérzet jelent itt meg erősen kiabáló formában, ami az országot akkoriban jellemezte. Egyfajta forradalmi helyzet, ha az osztályharcos tételt alkalmazzuk: a régi rendszer már nem, az új még nem tud működni.
