2024. március 18. hétfő. 10:6
Rossz belegondolni, mekkora ribillió kerekedne belőle, ha valami rövidzárlatos időgép hibájából 1848-ban a Pilvax Kávéházba váratlanul betoppannának mondjuk ,az ellenzéki Momentum politikusai. A köréjük sereglő márciusi ifjaknak eldicsekednének: „Megfúrtuk az olimpiát és sikerült az EU-s pénzeket visszatartani Brüsszelben, azért, hogy a haza belegebedjen. Parolázni jöttünk, mi is változást akaró lelkes fiatalként csatlakozunk hozzátok. Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!” A heveskedő márciusi ifjak parolázás helyett bizonyára biliárddákóval kergetnék ki őket a kávéházból Hajnal Miklóstul, Fekete-Győr Andrásostul.
Az viszont már nem az összezavart időgép, hanem maga a zord valóság, hogy a magyar állampolgárságú, magyar anyanyelvű momentumosok identitása is komoly zavarokat mutat. Az identitás, az önazonosság, akár a hagyma, rétegekből tevődik össze, belőlük az egyik szelet a nemzettudat, ami valakiből akár hiányozhat is. De lappangva többnyire azért benne is ott rejtőzik. Ő is büszke például a magyar sportsikerekre, és megörül, ha messze a világban valahol váratlanul felbukkan egy vadidegen honfitársa. Az ő szíve is megmelegszik az 1848-as évszám hallatán. Márai Sándor szerint a hazafiság a legszemérmesebb magatartás, amivel nem kérkedik az ember, magától értetődő része a kiteljesedő személyiségnek.
A közös kultúrán, az azonos normarendszeren alapuló nemzettudat elutasítása persze nem csupán a globalisták, a ballib oldal sajátja. Magában hordozza az önálló gondolkodás, a szabadság csíráját, az efféle érzelmi töltetet pedig már régen is gyakran veszedelmesnek tartotta az adott hatalom. Mária Terézia idejében például a bécsi udvar levéltárának gondozására sohasem magyar kapott felkérést, nehogy a múlt dokumentumaiban kutakodva felébredjen a lázadás szelleme. 1848-ban aztán a szellem mégis szárba szökkent, és a szabadságharcot csak az orosz cár segítségével sikerült leverni. (A márciusi ifjakéhoz hasonló korú Ferenc József császár a segesvári csata idején, távol a véres ütközettől, izgalmas muflonvadászaton múlatta az időt.) Az 1950-es években, amikor a jelmondat szerint „Fokozni kell a politikai és ideológiai éberséget” a hazafias érzelmű „magyarkodók” könnyen az Andrássy út 60. verőlegényeinek kezei között találhatták magukat. Kádár pedig paranoiásan rettegve március 15-től Forradalmi Ifjúsági Napok nevű ünnepségsorozattal sumákolt, nehogy feltámadjanak a márciusi ifjak vagy visszatérjenek az ’56-os pesti srácok.
Manapság az individualista értékrendű világban persze kissé pátoszosan hangzik a „Kinek drágább a rongy élete, / Mint a haza becsülete”. Most más idők járnak. De aligha ítélkezik valaki is például a magyar anyanyelvű ukrán fiatalok felett, akik a sorozás elől az ágy alá bújnak, vagy a thaiföldi turistahelyeken az ukrán katonaszökevények sem keltenek ellenérzést, ha együtt sütkéreznek az orosz ellenséggel. Az itthoni magyarokban azonban pislákol még a hazaszeretet. Erre bizonyság például az a Publicus Intézet által két éve készített felmérés, amely szerint amennyiben idegen haderő támadna az országra kérdésre tízből hat magyar nem az ágy alá bújna, hanem önként fegyvert ragadna a haza védelmében. És itt nincs bal- és jobboldal, mert az is kiderült, hogy az ellenzékhez húzó honpolgárok 44 százaléka is kész lenne puskával megvédeni az országunkat.
Ezek szerint a márciusi ifjaknak nem kellene szégyenkezniük a kései – elkényelmesedett, internetfüggő – utódok miatt, ha Kossuth Lajos ma a telefonunkra rádobna egy üzenetet, hogy elfogyott a regimentje. A következő SMS-nél tudnánk, mi a teendő. A haza szótól kiütést kapó, csupa rosszindulat, frusztrált momentumos politikusok persze e friss infót is úgy értelmeznék, hogy igen, mindannyiunknak el kell menni ebből a szörnyűséges országból. De ők azért mégis maradnak.
A szerző újságíró