Érdekes kezdeményezés keretében a Magyar Írószövetség és a Nemzeti Színház együttműködésében beszélgetéssorozat kezdődött „Nyelv – Színházi nyelv – színházi nyelvújítás” címmel. A sorozat nyitórendezvényén L. Simon László író, Smid Róbert irodalom- és kultúratudós, Szász Zsolt dramaturg és Vidnyánszky Attila rendező beszélgettek.
Mi ez alkalommal elsősorban nem arra szeretnénk fókuszálni, ami a beszélgetésben elhangzott, hanem főként arra, aminek elhangzását hiányoltuk. Mert végső soron a színházi nyelv, illetve az egyes klasszikus színdarabok nyelvfrissítési, nyelvezetfrissítési kísérletei, amelyek általában nem önkényesek, hanem az egyes kultúrtörténeti korok átkommunikálási kényszeréből következnek, óhatatlanul a fiatal generációk irodalomfogyasztási szokásainak és lehetőségeinek kultúrpolitikai vonatkozásaira terelik a szót. S jóllehet magunk is osztozunk a beszélgető felek ízléskultúrájában, ismerjük, tiszteljük és szeretjük azokat az irodalmi és nyelvi értékeket, amelyek a beszélgetés folyamán felvetődtek, azonban úgy gondoljuk, hogy a színházak szabadabb lehetőségeivel élve, a nyelvújítás eszközeivel hozzáférhetőbbé téve a fiatal nemzedékek számára az irodalmi hagyományt, még nem érintettük a kérdéskör leglényegesebb vetületét, hogy ugyanis abban a rendkívüli gyorsasággal változó kulturális környezetben, amelybe Magyarország szigetként ágyazódik, miféle esély marad a szóban forgó értékek átadására.
Igen, lehet szerepe az értelmezhetőség támogatásában a nyelvújításnak. Igen, az ember – a magyar nyelven beszélő ember – létezési környezete egyre rövidülő időközönként olyan jelentős változásokon megy át, ami után bizonyos korábbi léthelyzetek, és az ezekhez kapcsolódó fogalmak és kifejezések már nem értelmezhetők, s némi elhivatottsággal, némi szorgalommal a régi tartalmak érthetősége nyelvfrissítéssel helyreállítható. Azonban csupán ennyi a transzgenerációs átkommunikálhatósághoz már nem elég. A globalizálódó világban Magyarország, a magyar kultúra egyre kisebb szigetet jelent, s ha az energiák nem a meglévő örökség külső hatásokkal szembeni tűrőképességének növelésére, hanem az elszigetelésére irányulnak, úgy hosszú távon bizonyosan radikálisan fognak romlani a túlélési esélyek. A tiszta értékelveket egyre inkább kényszerülünk a reális lehetőségek folyamatosan szűkülő keretrendszerével egyeztetni.
Köztudott, hogy a romantika idején éledő magyar irodalom szűk alkotói köre még azzal a küldetéstudattal végezte munkáját, hogy most, egyszer s mindenkorra megcsinálják a magyar nyelvű irodalmat. Ezután pedig az a magyar ember, aki szépirodalmon kívánja csiszolni elméjét, a világ végezetéig az ebben a mintegy száz évben létrejött művekhez fog fordulni. S nem is olyan sokkal később már mily naivnak is bizonyult minden efféle elképzelés. Túl a gombamód elszaporodó parabolaantennák korszakán, ami ellehetetlenítette az egész keleti tömb kommunikációs elszigetelését, és sokak szerint döntő tényezőjévé vált egy világrendszer megdöntésének, immár minden kulturális zárványban gondolkozás abszurdnak tűnik.
Kétségtelenül tragikus a kultúra nyugatról kelet felé terjedő drasztikus elsilányulása. Azonban nem tehetünk úgy, mintha ennek a rajtunk is átáramló folyamatnak a hatását kikerülhetnénk. Mégpedig különösen azért nem tehetünk úgy, mert statisztikák állnak rendelkezésre a filmcsatornák sorozatainak és az igényes irodalomhoz ragaszkodó színházi előadások látogatottságáról. Ha tetszik nekünk, ha nem, olyan ízlésformáló erők hatnak, amelyekkel direkt módon harcolni nekünk lehetetlen. Az irodalmi műből vagy a fogyasztható szüzséből eltűntek a hősök, eltűntek a sorsok, eltűnt az önfeláldozás vagy a hűség, mint a katartikus megtisztulás motívuma, s szinte kizárólag életérzések kommunikációja folyik. Gárdonyi olvashatósága határesetté vált, Jókai dagályossága pedig már elviselhetetlen. Bánk bán dilemmája még érthető, de már csak kevesek számára átélhető. Egy maszkulin szellemi közegben a férfivágy absztrakt tárgyaként megjelenő, kevéssé cselekvőképes, de éteri tisztaságú nő – túl az emancipáción – lényegét tekintve érdektelen. A fogyasztásra hangolt közönség figyelme másra fókuszál. Nem beszélve az író presztízsének zuhanásáról. A hajdani vátesz szerepkör fel sem merül. „Egy közülünk” talán egy kicsit jobban ért a tollforgatáshoz, de ez az előnye bármikor kiváltható mesterséges intelligenciával, aki/ami bárkit öt perc alatt tehetséges íróvá tesz. Az irodalom persze folyamatosan hígul, és fogynak, akik még meg tudják különböztetni a gépi gondolatot. Akik pedig még mindig a nemzeti nagy dráma nyelvújított verziójának cizellálásával igyekeznek menteni mindazt az értéket, amibe egykor beleszülettek, már a gyermekeikben is elvesztették követőiket. Katasztrofális probléma. Látván látható, hogy teljes stratégiaváltásra van szükség, különben éppen az fog kicsorogni szorító ujjaink között, amit legkevésbé akarunk elengedni.
Nem tűnik megkerülhetőnek egy olyan képesség kifejlesztése, ami lehetővé teszi a jelent nem a múltból, hanem a jövő lehetséges forgatókönyveiből szemlélni. A technológiai korszakváltás lényegi újdonsága az, hogy a jövő sokkal nagyobb arányban függ saját jövőképünktől, jövőkoncepciónktól, jövőakaratunktól, mint a múlttól vagy a jelentől. A gazdag magyar metafizikai hagyomány és nemzeti kultúra pedig mindenképpen kellő forrását jelenti úgy a folytathatóságnak, mint az új nemzetmítosz felépíthetőségének.
A szerző a Kortárs Női Reflexiók Fórumának elnöke
