2024. március 20. szerda. 10:12
Van az úgy, hogy nagy a csömör. Amikor jó lenne kifutni a világból, mert már elég. Elég a DK gyomorforgató plakátkampányából, a kormánybuktató szándékkal „gyűjtögetett” külföldi dollárokból, s a baloldal – élükön a momentumosok – gáncsoskodásából Brüsszelben, aminek célja Magyarország pénzügyi megszorongatása és a nemzeti kormány gyengítése. Elég az ostoba, értéktagadó, minden közpolitikai minimumot áthágó pökhendiségből.
Az ellenzéki pártok bő évtizede kizárólag a politikai ostromállapot fenntartásában jeleskednek. Szakpolitikai vitázás helyett harciasan támadnak; nehézfegyverzetük a gyalázkodás, az orbánozás és a nemtelen indulatok felkorbácsolása. Még az olyan ügyeket is lehúzzák a sárba s a politikai nyerészkedés kellékévé silányítják, amelyekben szavazóik a kormánnyal értenek egyet. Ilyen a gyermekvédelem. De ide sorolható a családtámogatás, a tizenharmadik havi nyugdíj, a pedagógusbér-emelés vagy az ukrajnai háborúban a békesürgetés kérdése. Azonban a hatalomvágyó baloldal ingerküszöbét nem éri el, hogy mi lenne hasznos saját támogatóiknak (is), hiszen az utóbbi évtizedben nincs egyetlen ellenzéki szó a parlamentben, amely – kompromisszumos hozzáállásuk révén – a közjót szolgálná.
Hosszú a hazai progresszívek bűnlajstroma – kezdve a jogerős verdiktként kimondott és nemcsak vélelmezett köztörvényes kihágásoktól a sötét korrupciós ügyekig –, de ami hosszú távon, a fiatalabb generációkat is veszélyeztetve bepiszkolja a mindennapi élet patyolatkelméjét, az a hamis, csalóka, progresszív mítoszok teremtése. Olyanok ezek, mint a színesen harsogó graffitik. Nagyok, izgágák, ám közönyből vagy divatból mégis megszokottá és elfogadottá válnak. Nos, az új mítoszok is ilyen alattomosan alakítják a közgondolkodást. Egyszer csak betüremkednek a fejekbe, meggyökereznek, s nem kell hozzá sok idő, meghíznak és elterebélyesednek.
Az egyik ilyen újkeletű mítosz az, hogy az erős vezető csak diktátor lehet. Mekkora nagy félrevezetés! De az öreg, dörzsölt progresszívek tudják: a kamaszos hevülettel s világmegváltó szándékokkal lelkesülő fiataloknak nem lehet ennél tetszetősebb maszlagot beadni. Ez aztán a hívószó! Le a diktátorral, le a diktatúrával – s máris az utcára lehet terelni az ifjakat. Pedig jó, ha a megtévesztett fiatalok tudják: az elmúlt ezer év során a magyarnak csak akkor ment jól, ha erős államférfi igazgatta a sorsát. Gyurcsány Ferenc egészen biztosan nem fog közéjük tartozni. Lehet ugyan, hogy szidalmaival helyreteszi párttársait és baloldali szatellitpártjait, ám a nemzet érdekeiért nem tudna s nem is akarna küzdeni. S ezzel így vannak a magyar baloldal Brüsszelben csücsülő képviselői is. Ők az ottani elvbarátaikra figyelnek, hiszen tőlük kapják a pénzt, paripát, fegyvert. Ezek az emberek még a gondolattól is irtóznak, hogy a magyarság ügyét elhivatottan szolgáló történelmi elődök példájából építkezzenek. S persze mindezt úgy adják elő – ugyancsak sejtelmes mítoszként –, hogy ez így törvényszerű, mert a fejlődés meghaladta a nemzeteket, s (szerintük) a multikulturális társadalomban van a jövő és az erő. Sőt. Még a szabadság szíve is Brüsszelben dobog. Onnan jön az igazság, az egyetlen lehetséges életminta és a genderes csoda. S aki valamire vinni akarja, egyáltalán egy társaságban kíván lélegzetet venni haladó kortársaival, annak a „diktatúrás, szabadságától megfosztott Magyarországot” becsmérelni illik. Szégyen és gyalázat; e mérget csepegtető ideológia terjesztésére esküdtek fel az NGO-k, a külföldi pénzekkel kitömött baloldali médiumok, az „oktatási programok” korifeusai vagy a Márki-Zay Péter által – hírek szerint – most szervezendő influenszercsapat.
S a progresszív mítoszok, ha közönyösek, lomhák s a véleménynyilvánítás tekintetében szótlanok vagyunk, szép csendesen és ármányosan megfertőzik az embereket, de elsősorban is a fiatalokat. Mert ők – így van ez már rendjén – igazodnak. Új gondolatokat, új eszméket és új nyelvezetet keresnek. S bizony találnak is. Kár lenne értük. Hiszen okosak, szépek, tehetségesek, magyarok – a mieink.
A szerző újságíró
