2024. március 21. csütörtök. 6:52
Frissítve: 2024. március 21. 6:59
Pontosan száz esztendeje és fél évtizede az tapasztalható a még meg nem szállt Magyarországon, annak is Budapest nevű fővárosában, amit a kortárs a következőképpen rögzített: „Borús, halvány nap világított a város felett. A boltok véges-végig zárva voltak. A házakon kis vörös zászlókat fújt féloldalra a hideg szél. (…) benn az üzletben nem volt áru. Rosszkedvű asszonyok kullogtak el a fal mentén. – Vörös Újság!… Süvített egy ökölnyi rikkancs: – Ifjú Proletár!… (…) Kevesen vásároltak lapot. Az emberek felhúzott vállal jártak, mintha ütésektől féltek volna. Ez hát a diadalmas, forradalmas város? Ez a szomorú, mosdatlan, ijedt háztömeg, garmadába rakott szemetesládák között? (…) Egy város, amelyben már csak két gondolat él: Mindent elvesznek tőlem – és: Minden a miénk! A Keleti pályaudvar képe olyan volt, mint egy fullasztó lidércnyomás. A falain ocsmány rajzok és szennyes firkálások látszottak. Söprés helyett fűrészport hintettek a sárra. Az arasznyi szennyben gépfegyverek meredeztek, zsíros papírosok hemperegtek a porban, széttiport ürülékek kenődtek szét a gyalogjáró közepén. Az emberbűzös levegőben egymást gázolva tülekedett a durva, türelmetlen tömeg.”
Szemléletes helyzetjelentés, nemdebár?
Tormay Cécile legnagyobb hatású kötetében, a Bujdosó könyvben olvashatók a fenti sorok. Erről a könyvről évtizedeken azt, csak azt lehetett olvasni, hogy rágalmazó, hazug, gyűlölködő stb. iromány. Ama 133 napról, amely így kezdődött. És hogy végződött, uramisten: a legeslegnagyobb nemzeti szégyennel: Budapest és szinte a teljes maradék ország román (!!) megszállásával. Ama bizonyos, holmi kommünnek meg tanácsköztársaságnak becézgetett 133 napos lidércnyomásról pedig hosszú évtizedekig: dicsőséges, hatalmas, gyönyörű, maga a tökély. A „19-est” világ szégyenére-röhejére a „48-as” mellé próbálták helyezni, lészen „Forradalmi Ifjúsági Napok” és 19-es veteránok. Meg a többi aljas hazugság, csőstül.
Mindennek vége van, mondhatnánk.
Valóban?
Németországban megtiltják a fővárosi rendőröknek, hogy a futball Európa-bajnokságon bárhol, bármikor is a nemzeti zászlót használhassák, kitűzhessék, lobogtassák, satöbbi. A 19-es májusban a felvidéki magyar helységekbe bevonulókat köszöntő nemzetiszínű zászlókat a vörösök azonnal leszedették. És Kun Béla kijelenti, hogy nem állnak a területi integritás alapján. És mindehhez a vörösterror a maga kifinomultan vadállati szadizmusával, amit ma már elképzelni sem nagyon tudunk.) Franciaországban eltüntetik a keresztet az invalidusok dómjának kupolájáról, a Gerilla két kötetének próféciái rohamos ütemben megvalósulóban, a legfrissebb hír: a temetőkben olyan feliratokat olvasni, hogy „Franciaország már Allahé.” (Gratula, monsieur Macron.) És van Antifa. Mint olyan. Nemrégiben itthon is megtapasztalhattuk, milyen. És így tovább, így tovább…
A lidérc visszatér, barátaim. Vagy legalábbis visszatérőben van. „Európa, vigyázz!” idézhetnénk Thomas Mann régi figyelmeztetését, ha… ha nem lenne fölösleges. Hiszen nagyon úgy tűnik, Európa nyugati része, amit oly nagy előszeretettel hívtunk-gondoltunk csupa nagybetűs Európának – a teljesnek, az egésznek, az igazinak – furcsa haláltusájának újabb stációjához érkezett.
Mi viszont itt vagyunk. Váltig. E százöt év múltán és 79 év múltán is, midőn ama lidérc újra elért bennünket, és majdnem fél évszázadig rajtunk is ragadt, minden irtózatos, máig ható, látható-tapasztalható következményével együtt.
Mégis itt vagyunk. Figyelünk. És kitartunk. És ami a legfontosabb: nem felejtünk. De nem ám. Hát ehhez tartsátok magatokat.
A szerző író
