Rossz napjain J. Károly gyakran nagyon bánta, hogy annak idején nem szerzett diplomát. Jobb napjain is bánta, viszont sokkal ritkábban, aminek az volt az oka, hogy rossz napjai gyakrabban voltak, mint jók. Mikor mindezt számba vette, összezavarodott a matematikától, ráadásul a végeredmény általában nulla lett, vagy ahhoz közelített, alulról.
A büfés Eszter meg is feddte, ha J. Károly arcán eluralkodni látta a kétségbeesést, s azt tanácsolta neki, hogy most már ne bánkódjon, hanem olvasson inkább, így sok diplomásnál jóval nagyobb lesz a tudása, mert az emberek leszoktak az olvasásról. Főleg a diplomások és a többiek. Akiknek a kezében véletlenül könyvet lát a buszon vagy a metrón, azok vagy egy idegen civilizációból érkeztek, vagy oda készülnek. Szerinte J. Károlyt is minimum professzornak néznék, ha a villamoson legközelebb belemélyedne a Konfuciusz-könyvbe, amit nemrég vásárolt az antikváriumban.
„Emlékszik, milyen lelkesen olvasta föl másnap azt a részt, hogy a kiváltságosakkal a tudás vele születik? Megállapítottuk, hogy egyikünk sem tartozik közéjük, de a következő szinten az áll, aki a tudást tanulással szerzi meg. Én ide helyeztem magam, mert a tanulásnak nem csak iskolai formái vannak. Az én tanulásomat az olvasás jelenti, a színház és a hangverseny vagy néha egy-egy kiállítás, Károly pedig azt állította magáról, hogy ostoba, de tanulni igyekszik, így a harmadik csoportba tartozik. Ezzel nem értettem egyet, mert szerintem maga nem ostoba, csak össze szokta keverni a félénkséget a tudatlansággal. Ezzel szemben sokan annyira magabiztosak, hogy azt hiszik, okosak is. Közülük kerülnek ki azok, akik az utolsó csoportba tartoznak. Az ostobák, akik még csak nem is tanulnak!”
J. Károlynak éppen jobb napja volt, ezért elhatározta, hogy szintet fog lépni. Egyelőre csak a tudás megszerzésében, pedig ideje volna az Eszterrel való kapcsolatában is a szintlépésnek. Ennek most az a legjobb módja, ha a tanulni igyekvő ostoba J. Károlyból egy, az olvasással és az olvasottakról való gondolkodással nagyobb tudásra törekvő J. Károly válna. Úgy azzal se foglalkozna, hogy nem ismerik vagy nem ismerik el az emberek, bár az, hogy nem ismerik, gyakran kifejezetten az előnyére válik, ezzel szemben az elismerés hiánya el szokta keseríteni. Inkább azért kellene aggódnia, ha nincs képessége megcselekedni valamit. Ezt is a kínai bölcstől olvasta, s azzal bátorította magát, hogy még így is jóval több képessége van, mint a teknősének, bár ő nem tud úszni, ezért nem megy a mély vízbe.
Apropó, víz. Este olvasta, hogy az erény fontosabb, mint a víz vagy a tűz. Olyan már előfordult, hogy valaki a vízbe vagy a tűzbe lépett és meghalt, de olyan még nem, hogy ha valaki az erény útjára lépett, abba belehalt volna. A fejezet nem beszélt a szentekről és mártírokról, pedig azoknál ez fordítva szokott megtörténni, manapság meg az egyszerű ember is belehalhat, ha a bűnösök közt látványosan erényes.
Ennél valami gyakorlatiasabbra lenne most szüksége, ki is jelölte magának a következő leckét, amely arról értekezett, hogy melyek a nemes ember jelenlétében elkövetett hibák. Igaz, Eszteren kívül senki nemes embert nem tudott azonosítani a környezetében, ám a tanácsokat épp ezért igyekezett memorizálni „Ha nem kérdezett, és mégis beszélsz, azt úgy nevezik, hogy kapkodás. Ha kérdezett, és mégsem beszélsz, azt úgy nevezik, hogy titkolózás. Ha úgy beszélsz, hogy nem nézel az arcába, azt úgy nevezik, hogy vakság.”
J. Károly levonta a következtetést. Sokszor beszél kérdés nélkül, de nem azért, mert kapkodna, hanem zavarában – szükség van tehát az illedelmes csöndre. Néha nem felel a nő kérdésére, pedig nem titkolózik, csak nem mer válaszolni, fél kimondani az érzéseit – tehát egyenes kérdésre egyenes választ kell adnia. Sokszor pedig azért nem néz Eszter szemébe, ha beszél, mert elfelejtené, amit mondani akar, vagy összekeverné a szavakat, ilyenkor mindig elbizonytalanodik, olyan, mint Karcsi, a teknős, ha visszavonul a páncéljába.
„Én bizony vak vagyok! – mondta ki végül. – Az a legnagyobb hibám, hogy nem merem meglátni a nyilvánvalót!”
A szerző irodalomtörténész
