Bevallom, soha nem fértem a bőrömbe, mindig is szerettem csintalankodni, a szabályokat praktikusan értelmezni, és ha erkölcsi értelemben nem éreztem bűnnek, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül át is léptem rajtuk. Most például tudatosan sértem meg a kampánycsendet, aminek „intézményét” mindig is nevetségesnek tartottam, mert csak az nem sértette meg, aki nem akarta, és a következményeivel még senkinek nem kellett szembenéznie. Persze, joggal lehet kérdezni, hogy miféle kampánycsendet sértek, amikor itthon semmilyen kampány nincs, legfeljebb a nagyböjti csendet sérthetem, ami egyébként sem a szavak súlyán múlik. Elárulom, szomszédunkban, Szlovákiában köszöntött be szerdán este a kampánycsend, ahol szokatlanul hosszú, kétnapos időt hagynak az állampolgároknak a sztoikus morfondírozásra. Én pedig ebbe a negyvennyolc órás nyugalomba rondítok bele, hiszen köztudottan számos lelkes olvasónk van a határ túloldalán is.
Kissé furcsa is ez a visszavonulásra intés, amikor a mérlegelés miatt aligha kell agyon törni a fejüket a felvidéki barátainknak, mert bár kilenc köztársasági elnökjelölt is felállt a rajtvonalra, de a két favorit mellett várhatóan senki más nem rúghat labdába. A többiek részvétele mindössze arra jó, hogy szinte bizonyosan csak a második forduló dönthessen az új államfő személyéről. Belemehetnénk a várható forgatókönyvek taglalásába, kicsit a magyar szempontokat is figyelembe vevő latolgatásba, ám ettől eltekintek, mert legkevésbé sem az a célom, hogy a Putyin nevétől is vérgőzössé váló exkülügyminiszter, Ivan Korčok és a szofisztikáltabb szemléletet hirdető jelenlegi házelnök, Peter Pellegrini közötti eltéréseket taglaljam.
Felesleges is lenne tagadni, elfogult vagyok, ám legkevésbé sem a szlovák nagyágyúk bármelyikének az irányába. Ismét van magyar jelölt Forró Krisztián személyében, s bár még a második forduló kiharcolására is teljesen esélytelen, mégsem lesz lényegtelen a szereplése. Kifejezetten kíváncsian várom, milyen eredménnyel zárja az első fordulót. A felmérések még három százalékot sem adnak neki, és ez az, ami igazán szíven üt!
Szlovákiában az utolsó hivatalos felmérések szerint a lakosság csaknem nyolc százaléka vallja magyarnak magát, ám a felvidéki magyar szervezetek nagy összefogása is kevésnek tűnik a közvélemény-kutatások alapján, hogy ezt a számot akárcsak megközelítse Forró Krisztián. Értem én, hogy sokan úgy gondolják, fikarcnyi lehetőség sincs a győzelemre; értem én, hogy az országban az etnikai kérdés másodlagossá vált az elmúlt évtizedben; értem én, hogy a gyökereinél messzibbre kíván tekinteni a polgárok többsége; értem én, hogy a valódi társadalmi kérdések fontosabbak számukra a közös szavaknál; ám felfogni sem tudom, ebben a helyzetben miért is határolódik el valaki atyafiától. Mivel teljesen formálissá vált az első forduló, amit le kell játszani, hiszen a közvélemény-kutatások alapján mégsem lehet eredményt hirdetni; ám éppen ebben a helyzetben lehetne megmutatni, ki, honnan is jött, milyen súlya van a szavazatának, hogy nem lehet másodrangú állampolgárnak tekinteni, mert adott esetben a mérleg nyelve lehet.
Nem felvidéki unikum, ahol magyarok élnek, apáról fiúra szálló évezredes hagyományt követnek a széthúzással – mondhatnánk, turáni átok –, de más határon túli területeken mégis erősebb az összetartás. Erdélyben is szinte ölre mennek egymással az eltérő ideológiai alapokon álló politikusok, csakhogy a legfontosabb pillanatokban, az igazán fontos választásokra mindig összekapják magukat, és az összefogásra biztatják követőiket, akik – ha egy grimasz kíséretében is –, de behúzzák az ikszet a tulipános jelölt neve mellé. Akinek fenntartásai vannak, az is tudja, hogy jobban jár a magyarral, mintha az angyalokat ígérő, ám annál kevesebbet megvalósító többségi politikust támogatja. Ahogy Gárdonyi az Egri Csillagokban Bálint pappal mondatja: „Inkább a magyar, ha kutya is, mint a német, ha angyal is.”
A Felvidéken azonban mintha inkább a simulékonyság, a megfelelni vágyás erősebb lenne, felülírná a gyökerek ápolását, az évezredes önérzetet, amely dacolt tatárral, törökkel, némettel és még az internacionalistákkal is. Fontos dolog a népszámlálás, de legalább olyan súllyal esik a latba a voksolás. Százezer szavazattal Forró Krisztián már feltehetné a kérdést, hogy kinek is kellünk, ki lát bennünk többet a megtűrteknél? Mostanság pedig még százezer strigula sem volt, pedig kevés helyen szól olyan megrendítően a „Nélküled”, mint Dunaszerdahelyen; kevés helyen védték olyan kitartóan a magyar szabadság eszméjét, mint Komáromban; kevés olyan szempárásító kegyhely van, mint A NAGYSÁGOS FEJEDELEM sírja Kassán; kevés olyan hely akad a Kárpát-medencében, ahol szívet tépőbben szólna a tárogató, mint Krasznahorkán.
Kampánycsend ide vagy oda, én éppen ezért beleordítom a csillagoktól ragyogó, sejtelmes sötét felvidéki éjszakába, hogy NÉLKÜLED nem megy!
A szerző vezető szerkesztő
