Lázár János építési és közlekedési miniszter a közelmúltban a bicskei gyermekotthonban történtek kapcsán a volt igazgatóról megjegyezte, hogy esetében a halálbüntetés is felmerülhetett volna opcióként. Ismeretes a miniszter álláspontja a halálbüntetésről, 2014-ben is kiállt mellette, de az az igazság, hogy a büntetésforma ellentétes az Európai Unió Alapjogi Chartájával. Vannak államok, amelyek megszüntették ezt a büntetési formát, 1990-ben Magyarország is, de ötvennyolc országban továbbra is gyakorlat. A vita pedig – itthon és a világban – gyakran felizzik e tárgyban. Akármelyik álláspontra helyezkedünk, azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy sokan vannak, akik élnek, pedig halált érdemelnének, és sokan vannak olyanok, akik meghaltak, pedig életet érdemeltek volna. Ez az élet nagy igazságtalanságainak egyike.
Nekem a miniszter érveléséről, Kádár regnálása idejéből, az utolsó ítélet-végrehajtók egyike – nevezzük K-nak – jut eszembe, akivel még kezet fogtam, s akivel Kecskemét környéki házában elbeszélgettem. Mindenkinek van (volt) egy elképzelése az ítélet-végrehajtókról. Nekem is volt, és csak részben fedte az elvárásomat. K. hatalmas, erős, két méter magas ember volt, jókora tenyérrel, melyhez fogható tenyérrel azóta sem találkoztam. Ő volt az az ember a Gyűjtőfogházban, aki az akasztáskor a nyaki kötélért volt a felelős; elkészítette azt a bizonyos csomót, amelyet aztán az áldozat nyaki ütőerére szorított, mindeközben a segédhóhér a lábainál fogva húzta lefelé a „vétkest”. Megértettem, hogy az akasztáshoz erő kellett, de zavarba ejtett, hogy azokkal a kezeivel, amelyekkel az élet kioltására volt szüksége, csokoládéval kínált, kávét főzött nekem, és rózsákat nevelt a kertjében. Tőle hallottam arról az orvosról, aki azzal foglalatoskodott, hogyan élték át a halálraítéltek utolsó órájukat, s a bitó alatt melyek voltak az utolsó mondataik. Ezt akarta az orvos megőrizni az utókornak. (A „gyűjtemény” a mai napig nem került elő, vagy lappang.) Mi ez, ha nem mazochizmus, amikor a szóban forgó orvos a kivégzéskor bizonyos fájdalmat, szexuális izgalmat vagy esetleg testi-lelki kielégülést érezhetett.
Dosztojevszkij, az emberi lélek jó ismerője azt javasolta, állítsanak egy katonát harc közben az ágyú torkolata elé, és lőjenek rá – ő az utolsó pillanatig reménykedni fog. Ellenben olvassanak fel ugyanazon katona előtt egy megmásíthatatlan ítéletet – megőrül vagy sírva fakad. Orwell Akasztás című novellájában egy burmai kivégzésről ír. „Azt tudja-e uram [ez a szerzőre vonatkozik] , hogy a barátunk [a halottra értette] amikor meghallotta, hogy nem kapott kegyelmet, a cellája padlójára pisált ám!” – áll a szövegben.
K., a hóhér azt is megerősítette a hazai állapotokról, hogy ha az elítélt őrjöngött, beindították a börtönben lévő gépkocsikat, hogy elnyomják az utcára kiszűrődő hangokat. Újfent Orwell: „– Gyerünk, a legokosabb, ha mind kimegyünk és iszunk valamit – mondta [a börtönigazgató] egészen szívélyesen. – Van egy üveg whisky a kocsimban. Meghúzzuk.” Ez a szokás járta itthon is.
K. két keze árulkodott. Különös ismertető jele lett, hírének forrása. Rajta voltak foglalkozásának a jegyei, és nem tudta őket eltüntetni. Talán nem is akarta. Családjának fogalma sem volt arról, hogy mi a foglalkozása. „Fogházi munkás” – csak így vették számításba. Kétlem, hogy valaha is ökölbe szorult volna a keze. Kétlem, hogy valaha is elgondolkodott azon, ami az ő esetében fölösleges volt.
Elmerengtem: ha a bíró kimondja a bűnösre az életfogytig tartó ítéletet, akkor azt a többség elfogadja. De ha úgy találjuk el a kertünkbe bemászó tolvaj halántékát, hogy az illető meghal, akkor felelnünk kell a tettünkért.
Hány Pilátus mossa a kezeit napjainkban?
A szerző újságíró
