LMA
2024. március 23. szombat. 12:32
„Álomszép” ötlettel állt elő tizennégy olyan EU-s állam, melyek java részt nem teljesítik a NATO által előírtakat – azaz azt, hogy éves GDP-jük legkevesebb két százalékát fordítsák saját védelmükre. Egy mondatban talán így lehetne legtömörebben jellemezni azt az ötletet, mely szerint a Európai Beruházási Bank (EBB) adjon pénzt az érintettek haderejének fejlesztésére. A szóban forgó államok minderre levélben szólították föl a pénzintézetet. Az aláírók között szerepel Bulgária, Csehország, Dánia, Észtország, Franciaország, Hollandia, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Németország, Olaszország, Románia, Finnország és Svédország.
Az ötletgazdák szerint sürgősen további beruházásokra lesz szükség, különben súlyosan csorbulnak az EU védelmi és biztonsági képességei. A háttérben lévő „mumus” természetesen Oroszország, amely agresszív háborút folytat Ukrajnában. Fontos megjegyezni, az EBB most is nyújt hiteleket ezen ipari szegmensnek, de azok csak elenyésző mértékűek.
Az ötlet kapcsán a nemzetközi katonai szaksajtóban többen kétségeiknek adtak hangot. Egyebek mellett fölhívták a figyelmet arra, hogy a hadiipar rendkívül energiaigényes. Sokan Németországot hozták föl példának, ahol az atomerőművek bezárása és az úgynevezett zöldátmenet megakadása miatt komoly energiaválság jelei tapasztalhatók. Egy-egy új üzem éves szinten gigawttokban mérhető áramot fogyaszt, azaz ezt valahol-valahonnét elő kell(ene) teremteni.
A ma meglévő gyárak nem kis hányada hely hiányában fizikailag nem bővíthető tovább, azaz ha fokozni óhajtják a termelést, akkor zöldmezős beruházásokra lesz szükség. Ilyen esetben az infrastruktúrát a nulláról kell kialakítani, ami súlyosan drágítja az amúgy sem olcsó projekteket.
Szintén nem elhanyagolható szempont, hogy Kína a közelmúltban jelentős mértékben korlátozta a ritka fémek Európába irányuló exportját – Oroszországot pedig szankciókkal sújtotta az EU. Mivel e termékek jelentős részét a két említett állam területén termelik ki, ennek fényében kérdéses, hogy az aláírók miként képzelték ezek előteremtését. Ugyanis e fémek elengedhetetlenül fontosak a modern hadiipar számára – elegendő, ha csak a számítógépekre és azok alkatrészeire gondolunk.
Szintén elgondolkodtató, hogy az európai acél- és alumínium-ipar jelenleg is a padlón hever. Az öntődék közül számos bezárt, mert nem tudta kigazdálkodni a 2021-től elképesztő mértékben meglóduló rezsiszámlákat, de maga az EU – finoman szólva „barátságtalan” – szabályzói sem kedveztek a fejlődésnek.
Hosszan lehetne még sorolni a hátráltató tényezőket, de ezek közül hármat mindenképpen ki kell emelni. Az egyik a „kémiai” szegmens, azaz a lőpor és robbanóanyaggyárak helyzete. Az ebben érdekelt vállalatok ugyancsak az energia- és ivóvízzabáló üzemek sorait erősítik. Gépeik és igényeik egészen speciálisak, az őket ellátó termelési láncok pedig rendkívül sérülékenyek.
A második felvetés a képzett munkaerő. Ugyanis e téren akkor sem lenne előrelépés, ha egy jótündér amolyan „varázsütésre” minden gyárat, gépet és kiszolgálóegységet letenne holnap a megfelelő helyére. A szakmai tudással bíró dolgozók hiánya – és folyamatos elvándorlása valamint kiöregedése – már ma is elképesztő gondokat okoz – nam csak idehaza, hanem Nyugat-Európában egyaránt. Világjelenség, hogy a fiatalokat kevéssé vonzzák a gyakorta kemény fizikai tevékenységgel – és nem mellékesen igen sokféle veszéllyel – járó állások. Ha pedig a fizetési papír is sovány számot tartalmaz, végképp lehetetlenné válik a toborzás.
S mind közül talán a harmadik felvetés a legnehezebb: jelesül megéri-e a beruházás egy-egy cégnek? A „hány éven át lesz lekötve” a gyártósor kérdése egyáltalán nem légből kapott – még akkor sem, ha jelen pillanatban olybá tűnik, legalább egy évtizedre biztosítva van a munka…
