A Magyar Hírlap szalagcíme így számolt be az 1990-es március 25-i választások eredményéről. Első: MDF, a második: SZDSZ, a harmadik: FKGP. Ez az eredmény a listákra leadott szavazatokat tükrözte, hozzátehetjük, hogy az MSZP lett a negyedik és a Fidesz az ötödik. Most már elárulhatom, hogy én egyik listára sem szavaztam, hazahoztam ugyanis a szavazólapot. Most is megvan, de persze, ha egyszer megjelenne egy bőrkabátos brigád, hogy bevigyen, mindent letagadok. Hazahoztam, mert annyira átéreztem ennek az eseménynek a jelentőségét, hogy eredeti dokumentumokat akartam birtokolni. Hogy bemutassam az óráimon – akkor már két éve tanítottam az egyetemen –, s ezt minden évben meg is tettem, ha el nem felejtettem, a hallgatók nagy örömére.
Kicsit sárgul már a papírlap, de ez csak fokozza az értékét. A pecsét már nagyon halovány, de olvasható. Budapest egy választókerület volt. Valahol Rákoshegyen kellett volna szavaznom a kilenc lista közül az egyikre. A pártok sorrendjét sorsolással döntötték el, s jól emlékszem, ahogy a kertemben ültem egy karosszékben gyümölcsoltó boldogasszony ünnepén, koradélután és gondosan tanulmányoztam a listákat. Nemrég költöztünk Rákoshegyre, a Batthyány utcába. Rossz döntés volt, de valahogyan hatalmába kerített mindkettőnket a saját ház varázsa. Vagy amit annak hittünk. Olyan óvatlanok voltunk, hogy nem vettük észre: a szomszédunk a repülőtér…
Mindegy már. Március 15-ére emlékszem, bent voltam a városban, akkor már a pártok külön csoportokban vonultak egyik rendezvénytől a másikra, volt saját zászlójuk, a Fidesznek narancssárga színű, az SZDSZ-nek szárnyaló fecskepár, az MDF-é tulipános virágmotívum. Néha találkoztak: ováció vagy pfujolás közepette. Egy élelmes „vállalkozót” láttam a Petőfi-szobornál: gumibotot árult jutányos áron. „Kádár-kolbász.” Már sajnálom, hogy nem vettem. A mostani Petőfi-mizériának – a „Most, vagy soha” film ürügyén – volt már előzménye. De csak karikatúrája a mai, nemzetünkre súlyos árnyat vető elhülyülésnek. Akkoriban is keresték Petőfit, egy Morvai nevű vállalkozó meg is találta Szibériában, de a vizsgálat kiderítette „a Petőfiről”, hogy inkább nő, és nem több száz évesnél. Morvai – kazánokat árult főleg – képviselőjelölt is volt. Neki is volt zászlója, rajta nagy „M” betű. Kiskőrös központú kerületben indult, de nem szerzett mandátumot (akkor). Ahogy Petőfi maga sem 1848-ban Szabadszálláson. „Közös múlt.”
Két fordulós volt a választás. Akkoriban harminc éves voltam, a kislányom hároméves, a házat próbáltuk otthonossá tenni, a kertet megművelni. Volt ott szőlőlugas, paradicsom, borsóföld, eperültetvény, hagymaágyás. Egy kis füves terület is. A padláson egy ósdi napernyő, azt akartam lehozni a kertbe, azt hiszem soha nem sikerült. De volt bennünk még erő, derű és remény. A választások második fordulója előtt eldurvult a hangnem, nagy volt a tét. Én nem is nagyon érzékeltem ezt. Többek közt azért, mert a parketta alatt lakott valaki, aki éjjel, amikor aludni tértünk, s elcsöndesedett minden – az utolsó repülőgép is földet ért –, elkezdett mocorogni. Egy mozdulattól megreccsent egy parketta, majd a másik, s nekem úgy tűnt, pokoli hangzavarban harangozik az összes aszott fadarab, cseng, bong, reccsen a padló, s visszhangzik az egész ház. Hálát adok az Úrnak, hogy a feleségem és kislányom jó alvók voltak, talán nem is tudtak erről a szellemről, ott a parketta alatt.
A választásokról így számoltam be Amerikában dolgozó barátaimnak: „Ráday Mihályt lakáspanamával, Tamás Gáspár Miklóst szeku-ügynökséggel vádoló röplapokat szórtak helikopterekről a postaládánkba. Ez egy komoly fordulat volt, megér egy percet. Semmit ne vegyetek komolyan, vidámak vagyunk. Magam a Fideszt támogattam, kevés sikerrel. Ideírom az eredményeket: MDF: 164 (42.75%); SZDSZ: 92 (23.83%); FKGP: 44 (11.14%); MSZP 33 (8.55 %); Fidesz 21 (5.44 %); KDNP: 21 (5.44%) + 11 hely. Reményünk van, bízom a józanságban, de Csurka István már sürgette, hogy a tévé ne közvetítse a parlament üléseit egyenesben. A mi skizofrén nemzedékünk hasadása úgy tűnik, tovább megmarad. Konzervatívok, keresztények – mi – félünk a konzervatív-keresztény eluralkodástól; liberális-szociális – mi – félünk a liberalizmussal átitatott szocializmus vonzataitól. Magunkban bízhatunk. Nyakas kálvinista fatalizmussal átitatott a katolikus szívünk. Csizmák, egyenszínű ingek, rágógumis jenkik: ne kíméljetek!”
Igaza volt-e Csurka Istvánnak? Ahogy Hofi meg a többi kádárista ráugrott a parlamentre, kezdtem igazat adni neki. „Cirkusz!” – hangzott mindenfelől, és sajnos voltak, akik cirkuszt is csináltak belőle. S ahhoz képest mit művelnek manapság! Nincs kedvem erre gondolni. Inkább folytatom az 1990-es beszámolót: „Lencsét lehet kolbásszal is enni, meg lehet kanállal is. A Bronzlovas mellett automobil repült el, benne sárga mongol pofákkal. Az optimistáknak minden felfoghatatlan, ami tragikus.” És így tovább. Fiatalság bolondság. De vissza a karosszékbe. Szépen süt a nap, de még hideg van. Felöltözve kellemes. Nézegetem a szavazólapot. A pártok listáinak sorrendjét sorsolták. Lám, a Magyar Szocialista Párt került az első helyre. Kortyoltam egyet. Akkor már négy-öt éve kutattam a hírhedt „kékcédulás választások” anyagait, s nagy bölcsen megállapítottam, hogy lám, 1947-ben a „véletlen sorsolás” a Magyar Kommunista Pártnak kedvezett. Ők kerültek az első helyre. Most meg a volt állampárt utódai, a szocialisták. Véletlen? Akkoriban a haverokkal nagyon dörzsöltnek hittük magunkat. Ahogy össze tudtunk nézni! „Véletlen!” „Zsebedben két ásszal nem érhet kár…”
Az első lista: Szocialista. (Kommunista.) Nyers Rezső vezette, a harmadik volt Bokros Lajos. E nevet ki ne ismerné. A tizenkettedik Demény Pál, akiről már meséltem Önöknek, kommunistaféle volt a két háború között, s Rákosi elsőnek csukatta le még 1945-ben. Tudott róla valamit. Nagyjából tizenhét évet ült. Őt korelnöknek szánták a szocialisták, de Antallék túljártak az eszükön, és behozták Kéri Kálmán ezredest (recski rabot), aki néhány hónappal idősebb volt, mint Demény.
A második lista a Fideszé volt, Fodor Gábor vezette, Deutsch Tamás volt a második. Az MDF Antall Józseffel nyitott, Szabad György volt a második, akinek kollégája lehettem az egyetemen. Ott volt a listán még az általam nagyra becsült Salamon Konrád is, és sok más érdemes ember. A kereszténydemokraták és a kisgazdák közül nem ismertem senkit, hiányoltam is Pártay Tivadart, akinél többször jártunk, s aki nagyon érdekes dolgokat mesélt, mint az FKGP néhány órára megválasztott főtitkára (1947), majd recski rab. Nem volt a listán Futó Dezső sem, aki annak idején feltárta a gyömrői gyilkosságokat, s szintén sokszor meglátogattam.
A Szociáldemokrata Párt listáját Petrasovics Anna vezette egyenesen a szakadékba, mert a párt nem jutott be a parlamentbe. Azt hiszem, ez volt a III/III-as csoportfőnökség legnagyobb eredménye, mert így a „baloldalon” valójában a volt állampárt maradt, ennek minden máig ható következményével. Ez a párt is, miként az FKGP, és később a KDNP tele volt kicsinyes ellentétekkel, s érződött a „szervek” bomlasztó tevékenységének sikeressége.
Az utolsó helyen szerepelt az SZDSZ, listavezetője Göncz Árpád volt, a második helyen Vásárhelyi Miklós, harmadikon Szabó Miklós történész, akit csak a levéltári asztal túlsó oldalán ülő érdekes fazonként ismertem. Darvas Iván elől, a lista közepén valahol Bauer Tamás. Nem nagyon tudtam kik is ők. Valójában csak Darvas Ivánt ismertem, de tudtam róla, hogy az eredeti neve Szilárd, és sehogy sem fért a fejembe, hogyan változtathatta meg éppen Ivánra a nevét. (Mivel volt egy másik Darvas Szilárd, az író.) De miért pont Ivánra? Gyanús volt.
Így okoskodtam 1990 tavaszán a rákoshegyi kertemben, s meg is nyugtattam magam, hogy nem szavaztam rosszul. A történelem kereke gurul, méghozzá magától, és előre gurul. Elhihetik! Még az sem állíthatja meg, hogy a Kádár-kolbászok néha újra előkerülnek – mint 2006 őszén –, s az utcákon időnként vad cselédek vergődnek.
A szerző történész
