Nincs ezzel semmi baj, ez mindig így volt. Mindezt csak azért hozom szóba, mert harmincöt év elteltével egyre több az úgynevezett fiatal kutató, akik magabiztosan osztják az észt, kinyilatkoztatják, kik voltak 1988-ban a bátrak, és kik a gyávák. Kik az igaz, tiszta emberek, és kik az erkölcstelen Kádár-szolgák. Némelyik áltörténészi fogalmazás olvastán csak úgy nézek – visszafelé meg magamba –, miféle új és többnyire ostoba értelmezést nyernek az életem közepén, a részvételemmel lezajlott megmozdulások. Persze az öregek sem, köztük talán én sem, vagyunk minden szempontból hiteles tanúi azoknak az időknek. De azért nem jellemző ránk az a melldöngető magabiztosság, amellyel az utóemlékezők többsége megidézi a múltat.
Szó se róla, bizonytalanok voltunk. Én legalábbis nem minden kétség nélkül indultam el az erdélyi falurombolás elleni tüntetésre. Akkori munkahelyemről, a budaörsi Szabadság Moziból telefonáltam egy munkatársam rendőr férjének, azt kérdezvén, merjek-e menni vagy nem. A rendőr elég hosszú ideig hallgatott a vonal túlsó végén, aztán hosszú beszédbe kezdett a mi életünkben addig soha nem látott megmozdulás ügyében. Volt ott egyrészt, másrészt meg közbiztonság, meg rendszerellenes erők, meg huligánok felsorolása, a végén a rendőr azt mondta, inkább ne menjek el a tüntetésre.
Hát persze, hogy beautóztunk a Városligetbe a feleségemmel. Feszültek voltunk, főleg amikor a Hősök tere felé sétálva benéztünk a Vajdahunyad vár udvarába. Rengeteg rendőr hemzsegett ott, lovaik dobogtak, nyerítettek. Amikor beértünk a térre, már igen nagy volt a tömeg. Annyira azért nem, hogy ne találtuk volna meg barátainkat, Széles Pétert és Pati Nagy Bencét. Valamivel több keresgélés után üdvözölhettük Merényi Sándort, aki karszalagos rendezőként cikázott – már amennyire egy ilyen nagydarab ember képes az ilyesmire – a tömegben. Sokan voltunk. Mint utóbb kiderült, a rendőrség harmincezer emberre számított, a valóság százezres létszám volt. Mindenki igen fegyelmezetten kommunikált az éppen mellé sodródott idegenekkel, mindenkiben ott volt a félsz, hogy valami provokáció következtében előjönnek a gumibotosok. Hogy ez nem így történt, az nagyrészt a Merényi-féle rendezőknek és az erdélyi falurombolás elleni tiltakozást kezdeményező vezető magyar értelmiségieknek volt köszönhető. Meg valamennyire a szocializmus széteső hajóján billegő, a megmozdulást engedélyező illetékes elvtársaknak.
Lassan sötétedett. Nézegettem az átszellemült arccal járkáló, álldogáló embereket, sokunkon volt kokárda, néhány bácsi második világháborús katonai egyenruhában feszített, volt egy ember, aki a kutyája hámjába is piros-fehér-zöld zászlócskákat szerelt. Távolról egyre hangosodó beszéd hallatszott, a tömeg beengedte magába azt a hangszórós autót, amelyben Bubik István mondta mikrofonba Csurka István erre az alkalomra készített mondatait. Nagy csend fogadta a román nagykövetségre beadni szánt memorandumot, amelyben az erdélyi falurombolás elleni tiltakozásunknak adtunk hangot. Kicsit ideges gesztusokkal szervezték meg a rendezők a Dózsa György útról a Thököly útra forduló menetet. Ott volt Románia nagykövetsége. A tömeg élén Csurka Istvánék mentek. Lassan odaértünk a célhoz, ott, ha lehet, még jobban szorongani a rendőri beavatkozástól, hát, ott aztán sokunknak felrémlett a gumibotozás réme. Sötétkék egyenruhás, hosszú plexipajzsos, búvársisakos rohamrendőrök őrizték a nagykövetség bejáratát, igen sokan voltak, és a puszta látványuk is fenyegetőleg hatott. A románok nem vették át a memorandumot. A menet visszafordult, a nagy házak ablakaiban sok helyen gyertyákat gyújtottak. Énekeltünk: magyar himnusz, székely himnusz, Boldogasszony anyánk. A Hősök terén megismétlődött az a korábbról már ismert, udvarias izgatottsággal átszőtt együttlét, amelyet érkezésünkkor érezhettünk. Meghallgattuk Csurka Istvánt, és aztán mindenki mehetett békével haza.
Minden részletre természetesen nem emlékezhetem pontosan. Annyit biztosan tudok, hogy addigi életemben ez volt az első olyan alkalom, amikor érezhettem azt, nagyon erősen, hogy akik ott összejöttünk, egymáshoz tartozunk, magyarok vagyunk. Aztán hogy ezt miként magyarázzák azok, akik nem mertek akkor odajönni, vagy nem is éltek akkor, az egy cseppet sem érdekel.
