Régóta járom az országot, s régóta gondolom azt, hogy nagy hiányosságok vannak a településpolitikát illetően. Hogy a bajok, az elkövetett hibák milyen messzire nyúlnak vissza, azt nem tudom. Most viszont, amikor kedves barátom, a Kossuth-, és Ybl díjas építész, akivel sokéves barátság fűzött össze, elhunyt, elővettem régi beszélgetéseink magnókazettáit. Ezeket az ő általa rendszeresen megszervezett, nyilvánosság előtti beszélgetéseken rögzítettük, melyeket az ő Orczy téri, általa tervezett városközpont egyik házának irodájában tartottunk rendszeresen, ahol egyébként az összejöveteleken a kultúra, a gazdaság, a létezés számos gondja, öröme szolgált témául. Sokat tanult ezekből a beszélgetésekből mindenki, aki részt vett az összejöveteleken. Most viszont én csak az építészettel, várostervezéssel kapcsolatos gondolatait szeretném ismertetni.
Részemről az építészettel kapcsolatos érdeklődés ott kezdődött, hogy az országban sokat „furikázó” riporterként sok-sok településpolitikai hibát vettem észre. Kezdjük azzal a máig tartó „érdekességgel”, hogy amikor az ember például a Balaton felől, vagy Pécs felől érkezik Budapestre, alig hagyja el a Velencei-tó vidékét, máris szembetűnik egy vonulat, a budapesti agglomeráció végtelenül szélesen húzódó településeinek épületei. Érdtől Budaörsig, majd Diósig, Törökbálintig és Budakesziig húzódik az a vonal, melynek szorításában létezik Budapest, s amelyet agglomerációnak hívnak. Nem nehéz megállapítani, hogy az odaköltöző emberek a munkahelyeiket illetően túlnyomó többségben Budapestre mennek dolgozni minden nap, s onnan térnek haza munkaidő után. Ellehetetlenítve a normális közlekedést, s persze a saját életüket is megnehezítve utaznak a munkájuk miatt aránytalanul sokat. Hogy ez a senkinek sem jó állapot kezelhető legyen, arra nézve sok-sok éve semmiféle megoldási javaslatot nem hallottam.
Az is kérdés a településpolitikát illetően, hogy egy kilencmilliónál alig nagyobb népességgel rendelkező országnak minek ekkora, lassan a kétmilliónyi lakosságot megközelítő főváros, azt nem, pontosabban, azt sem tudom, de persze ezzel a gonddal sem foglalkozott érzékelhetően senki az elmúlt évtizedekben.
Nos, egyelőre maradjunk a mai Budapesten belül, ugyanis a sokak által annak idején megcsodált Orczy téri városközpont kiötlőinek az volt a célja, hogy hasonló központok építésével elindul valami Budapesten, amit a magyarok találtak ki, és magyarok valósítanak meg. Mármint, hogy kerületenként odaillő városközpontok jöjjenek létre. Nem így történt.
Hogy miért? Arra Kévés György azt válaszolta, hogy a műszaki értelmiség, az építészek, szerkezetépítők, épületgépészek szakszerű irányítás és egységes képviselet nélkül maradtak. Legalább öt mai – mondta tíz évvel ezelőtt – minisztérium foglalkozik az egyes feladatokkal, az összehangolás így lehetetlen. No már most egy civil, mint jómagam, meg még sokan mások ezt a megállapítást sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja, mi csak azt tudjuk, hogy fővárosunk a lakhatás, a munkába járás, a hétköznapi közlekedés tekintetében a padlón van, már régóta. Ellehetetlenült a közlekedés, roller, kerékpár, ostoba felfestések, parkolók hiánya és parkolási zsarolás – nem sorolom tovább – „tarkítja” és nehezíti mindennapjainkat, s teszi próbára idegeinket. Nem térek most ki a munkahelyek, munkalehetőségek létrehozására, melyeket a munkavállalók életének megkönnyítését figyelembe véve kellett volna megtervezni. Ehelyett van a reggeltől estig tartó kocsiáradat. Mindezt nem nevezném településpolitikának.
Ám maradjunk még az úgynevezett rendszerváltásnál. Kévés úr azt is elmondta, hogy a katasztrofális helyzet több okra vezethető vissza. Idézem őt: „A félresikerült rendszerváltás miatt a kormányzatok a hazai és külföldi multiknak indokolatlan és aránytalan kedvezményeket nyújtottak. Ezen közben a rablóprivatizáció révén megkezdődött az ország teljes kifosztása, elszegényítése. Az ilyen környezet nem kedvez az építkezéseknek, egyrészt mert mindent a multik arattak le, másrészt meg az embereknek nincs és nem volt pénze építkezésre. Fontos megjegyezni azt is, ami más szakmákban is érzékelhető, hogy mindeközben elgyávult, és megvehetővé vált az értelmiség, amely rétegnek éppen, hogy harcolnia kellett volna mindennemű kifosztásunk ellen, nem pedig eltűrni a korrupciót és a rablóprivatizációt. Az is tény, hogy a szakmánk zömét képviselő mikró-, kis- és középvállalkozások semmibevétele is nagyban hozzájárult a mai helyzet kialakulásához, pedig a mindenkori kormányok minden választás előtt megígérték, hogy támogatni fogják őket. A műszaki értelmiséget máig bűnös módon elhanyagolják, kihagyják a valódi döntésekből az ország felelős vezetői. Emlékszem jól, hogy az 1980-as évek végén egy vezető újságíró szó szerint azt mondta egy építésztársaságban: Jegyezzék meg, magukra az elkövetkezendő húsz évben nem lesz szükség. Igaza lett. Bizonyára jól értesültként tisztában volt azzal, hogy itt a multik, meg a vadkapitalizmus fog aratni. Ezek tehát röviden azok a látható legfőbb okok, melyek azután kihatottak a műszaki és a gazdaság élet minden területére.”
Úgy gondoltam, a fenti idézettel tartozom Kévés György emlékének, már csak azért is, mert gondolatait olvasva civilként bizony egyetértek vele. És sajnálom, hogy megállapításaival, no meg számos építész-szakmában dolgozó szakember megállapításával nagyon ritkán találkozunk. Nem kell, nem is lehet mindenkivel egyetérteni. Ám gondolatain, kételyein nem árt elgondolkodni, s akár vitatkozni is róla. Valamint az sem ártana, ha a lakosokat, háztulajdonosokat, lakhelyükről ilyen-olyan módon munkába járó embereket megkérdeznék, mi a véleményük a lakhelyükkel kapcsolatos településpolitikáról. Nincs kizárva, hogy van használható településpolitikai elképzelésük, megoldási javaslatuk. Soprontól Nyíregyházáig.
A szerző újságíró
