Ha a mélyállamról akarunk valamit megtudni, első lépésben elég, ha elővesszük azokat az újságokat és tévéműsorokat, amelyekhez a közvélemény szélesebb körben hozzáfér. Vegyük például a Politico-t, amely nemrég fanyalgó cikket közölt Trumpról kritizálva, hogy olyan autoriter vezetőket dicsér, mint például Orbán Viktor, Hszi Csin-ping vagy Vladimir Putyin. Ha ezután azt feltételezzük, hogy egy lapban megjelent vélemények többé-kevésbé tükrözik a tulajdonos felfogását, akkor már csak a tulajdonosokat kell megkeresnünk, aki a Politico esetében az Axel Springer. Az Axel Springer legnagyobb részesedését pedig már nem az alapítók utódai, hanem a New York-i KKR (Kravis, Kohlberg, Roberts) befektetési ház birtokolja, a tulajdonosi szálak tehát egy New York-i pénzintézethez vezetnek. Az Axel Springer jelenleg 50 újságot és magazint ad ki, például a Die Weltet és a Bildet, befolyása tehát igen nagy. A külpolitikai ügyekben eléggé meghatározó New York Times a Sulzberger család tulajdonában van, a hasonló szellemiséget megtestesítő The Washington Post tulajdonosa Jeff Bezos, akit a világ második leggazdagabb emberének mondanak. Az RTL Csoportot tulajdonló Bertelsmann a Mohn család birtokában van, a cég 85 ezer alkalmazottat foglalkoztat, és mintegy ötven országban működik.
Ha tovább folytatnánk a sort, kiderülne, hogy Európa és Amerika lakossága nagy többségének hír- és kulturális ellátása mintegy tucatnyi család vagy befektetési alap kezében van. Ők a fősodratú média tulajdonosai, egyben ők alkotják az euro-atlanti háttérhatalom egyik, de alapvetően meghatározó szegmensét, mert ők határozzák meg az emberek többségének világképét.
A háttérhatalom egy másik hálózatát a nagyvállalatok és pénzintézetek összefonódó tulajdonosi rétege alkotja. Egy, a zürichi egyetemen végzett kutatás szerint a világot uraló multinacionális cégek mintegy felét mindössze néhány tucat központ ellenőrzi, s ezek túlnyomórészt a pénzügyi szektorba tartoznak, mint például a Goldman Sachs, a JP Morgan, a Morgan Stanley, a Credit Suisse. Ez azt jelenti, hogy néhányszor tíz bankár és vállalatvezető kezében olyan mértékű gazdasági/pénzügyi hatalom összpontosul, hogy befolyásolni tudják az euro-atlanti térség gazdasági és politikai életet.
A jelentős vagyonnal rendelkező pénzügyi és gazdasági intézmények társadalmi célú alapokat finanszíroznak, akik viszont egyetemeket és más tudásközpontokat, továbbá társadalmi-politikai célú civil szervezeteket tartanak fenn. Nem kell mondani, hogy ezek az alapok olyan intézményeket látnak el pénzzel, amelyek tevékenysége összhangban van az anyagi erőforrásokat adók világlátásával. A pénzügyi függőség behatol a pártéletbe és ezen keresztül az államapparátusba is. A demokratikus országokban pozíciókba azok a pártok és politikusok juthatnak, akiket valahonnan anyagilag támogatnak, ennek archetípusa az amerikai választási rendszer. A finanszírozók természetesen a saját nézeteiknek megfelelő politikusokat segítenek hatalomba, akik szintén a saját világképük szerint válogatják össze az államapparátus (minisztériumok, bíróságokat, egyéb szervek) alkalmazottait.
A háttérhatalom tehát egy olyan hálózat, amely hosszabb idő alatt elsősorban a pénzhatalom mozgató ereje révén alakul ki. Az 1990-es évek neoliberális gazdasági fordulata gyakorlatilag eltörölte a korlátokat a gazdasági és pénzhatalom magánkézben történő felhalmozódása előtt és mára egy-egy ilyen vállalat vagy pénzügyi centrum vagyona meghaladja egy közepes méretű ország gazdasági erejét.
Az egyes hálózatok meghatározó emberei időről-időre összejönnek, hogy megvitassák a világ és saját dolgaikat. Ennek sok társadalmi formája lehet, de kiemelhető az 1921-ben alapított amerikai Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relation), az 1954-ban alapított Bilderberg-csoport, az 1971-ben alapított Davosi Világgazdasági Fórum és az 1973-ban alapított Trilaterális Bizottság. Ezeken a fórumokon nem történik döntéshozatal, de a nézetek összecsiszolódhatnak, amiket azután a résztvevők a maguk területén magabiztosan képviselhetnek, hiszen mindenki, akivel találkoztak lényegében ugyanazt mondja, tehát biztosan igazuk van.
Az elmondottakból következik, hogy a háttérhatalom nem egy döntési centrum, hanem bonyolult hálózatok összessége, ami azért nem globális, mert politikai ereje csak az euro-atlanti térségre terjed ki. Ennek amerikai leágazása az, amit Trump mélyállamnak, vagy washingtoni mocsárnak nevez, de ez nem csak Washingtonra és az államapparátusra terjed ki, hanem átszövi az ország gazdasági, pénzügyi, igazságszolgáltatási, biztonságpolitikai és kulturális életének minden szférájára. Ezért nem sikerült Trumpnak elnöksége alatt a mocsarat kiszárítania, és ha esetleg megnyeri a 2024-es választásokat akkor sem lesz erre sok esélye, mert a mélyállam erői sokszoros fölényben vannak.
Ám míg 2016-ban Trump teljesen outsiderként került a fehér házba és így embere sem volt, akiket megfelelő pozíciókba helyezve keresztül vihette volna politikáját, most számottevő szakértői gárda áll rendelkezésére, arra az esetre, ha ismét megválasztják. Az Egyesült Államokban a szövetségi apparátus mintegy kétmillió tagjából körülbelül 4000 tekinthető olyan politikai kinevezettnek, akiket minden egyes kormányváltáskor lecserélnek. Most azonban Trump kritikusai attól félnek, hogy több tízezer tisztviselő felmentésére kerül sor, ami igazi rendszerváltással érne fel a washingtoni politikában.
Félni azonban talán nem is annyira az apparátusbeli emberek félnek, hanem azok az európai vezetők, akiknek már Trump első elnöksége is egy trauma volt. A Politico még 2023 őszén megjelentetett egy cikket azzal a címmel, hogy Túl tudja-e élni Európa a Trump 2.0-lát, amelyben főleg azt a borzasztó lehetőséget tárgyalja, hogy Trump esetleg kivonhatja Amerikát a NATO kötelékéből. Ekkor valóban új helyzetet állna elő Európában, mert egy ilyen lépés lényegében a NATO megszűnését jelentené, hiszen a NATO fő küldetése, ahogy azt első főtitkára Lord Ismay megfogalmazta, a Szovjetunió kinn, az amerikaiak benn és a németek lenn tartása.
Trump beválthatná azt az ígéretét is, hogy az Ukrajnai háború befejezéséről megegyezik Putyinnal. A Politico szerint egy ilyen lépés nemcsak az ukránok alól húzná ki a talajt, hanem megalázó lenne a Kijev mellé állt európai hatalmak számára is.
Kétségtelen, hogy az európai vezetők félelme jogos, de sokkal inkább egymástól kellene, hogy féljenek, hiszen egy szubkontinenst, mint Európa nyugati fele, katonailag nem támadna meg senki, ám egy állig felfegyverzett Németországtól lehet, hogy a lengyelek és a franciák is tartanának egy kicsit. Ami Európa nyugati felét romba fogja dönteni az nem egy orosz támadás, hanem a demográfia és a bevándorlás, ami ellen nem tudnak, illetve nem is akarnak tenni semmit.
Ami pedig az államapparátus jelentős lecserélését illeti, attól nem kell túl sokat várni. Az államapparátus csak egy vetülete a mélyállamnak, amire igazán szükség van az egy olyan világkép eljuttatása a széles közvélemény felé, amely megvilágítja a mélyállam társadalmilag káros voltát. Ehhez pedig mindenekelőtt média kell, tehát e tekintetben Trump legfőbb feladata egy olyan médiaháttér létrehozása kell, hogy legyen, amely felveszi a versenyt a jelenlegi főáramlatú médiával és akkor is fennmarad, ha egy következő választáson a mélyállam képviselője kerül a Fehér Házba.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
