– Miért éppen most jutott eszébe A kőszívű ember fiait színpadon megrendezni?
– Nem a márciusi aktualitás hívta életre, sokkal inkább egy permanens folyamatról van szó, ami négy évvel ezelőtt kezdődött. Találkoztam ugyanis egy végtelenül izgalmas 1848-as történettel, Sobor Antal Perelj uram című regényében. Ebből készítettem színházi előadást, sőt utóbb Ítélet és kegyelem címmel televíziós játékot is. Valós történetről van szó: levéltárak és helyi hagyományok őrizik. Két csákberényi pap, egy katolikus és egy református statáriális bíróság elé állításának történetét dolgozza fel. A másfél napos látszatpert és a kivégzésüket Nagyigmándon.
Csákberény egy kis falu az ország szívében, mégis osztrákok az urai. Osztrákokhoz lojális az a szervilis közeg, ami a falu birtokosait körbeveszi. Ebben a faluban van egy nagyon erős megosztottság. A papok bűne annyi volt, hogy kifüggesztették a Függetlenségi Nyilatkozatot, amivel nem értett egyet mindenki a faluban. Sőt egyesek kifejezetten várják, hogy Haynau és az osztrákok minél hamarabb foglalják vissza a magyaroktól a Dunántúlt, mert akkor ők végre biztonságban érezhetik magukat.
Ez a különös társadalmi megosztottság és annak beismerése, hogy 1848 kapcsán mennyire felületesek a történelmi ismereteim, vezetett odáig, hogy foglalkozni kezdtem a korszakkal. Látva a televíziós játék sikerét, felbuzdultam azon, hogy ebben a korszakban van még mit felfedezni. Ezért nyúltam A kőszívű ember fiaihoz, mert Jókai regénye a történetmesélés mellett alapos korrajzot ad az akkori Magyarország társadalmi megosztottságáról. A Selmeczi Beával közösen írt színházi adaptációnk a regény mentén íródik, számtalan olyan mellékszállal, amit a regényből készült film egyáltalán nem ábrázol.
– Nem nehéz felismerni a párhuzamot a jelennel: ma is megosztottságban él a magyar társadalom. Ennek feloldása is inspirálta?
– Az biztos, hogy felerősítette bennem a motivációt, hogy foglalkozzak vele. Művészként akkor tudok a legtöbbet tenni a társadalmi megosztottság ellen, ha ezt tudatosítva ábrázolom. Ebben az előadásban van az én művészi üzenetem. Ugyanis én a jelen helyzetet nem tudom megoldani. Annyit tehetek érte, hogy kifejezem a bennem lévő naiv hitet, amely szerint a megoldás egy fiatal generációra vár.
– A Kőszívű története mennyiben oldja fel ezt?
– Megtalálni a boldogulásunkat, ez a Jókai regény fő üzenete. Amikor észrevettem, hogy az író odaírta a cím alá az évszámot (1869), először nem értettem. Később rájöttem, hogy azért fontos, mert húsz év rezignációjának leszűrődő bölcsességéből tekint vissza a múltra és a jövőbe is. Ez a húsz év nagyon fontos. A mai Magyarország átkát azok tudják majd megoldani, akikben egy olyan bölcsességgé szűrődik a konfliktus, amivel ez megoldhatóvá válik. Most csupa seb és düh van a társadalomban, ellentét mindenütt. Ezek nem kedveznek a megoldásnak. Kell egy olyan nemzedék, amely kellő távolságra kerül a politikai táboroktól. Jelenleg sajnos nincs rálátásom, hogyan gondolkodnak erről a fiatalok, mert még túl közel vagyunk a bemutatóhoz.
–Ön azon kevés igazgatók közé tartozik, akik a Magyar Teátrumi Társaság és a Magyar Színházi Társaságnak is tagjai. Lehet középen állni a polarizált színházi világban ma? Hogy alakult ez a kettős tagság?
– Megörököltük ezt a státuszt: az elődeim egyike az egyikben volt tag, a másik pedig belépett a másik szervezetbe. Azt gondolom, hogy ennek a két társaságnak meg kellene szűnnie és össze kellene olvadnia, mert károsnak vélem ezt a megosztottságot. Ha egy szakmai szövetség lenne, akkor legalább nem erősítenénk a szakmai és a politikai széthúzást.
–Most először rendeznek Országos Színházi Találkozót négy év szünet után. Megteremtődhet a szakmai összefogás?
– Ez majd ott fog kiderülni: kik jönnek, kik kaptak meghívást, van-e politikai oka a távolmaradásuknak. Amennyiben a válogatás politikailag szelektív lesz, vagy szekértáborok mentén dőlnek el díjak, az nyilvánvaló lesz. Bízom benne, hogy nem így alakul majd.
– Melyik előadást jelölte a Vörösmarty Színház?
– A Nem félünk a farkastól és az Apacsok című Bereményi Géza darabot.
– Korábban nem lepte meg, hogy a fehérvári közönség Murakami, Hanuki Kafka a tengerparton című művéből született előadást is telt ház követte? Merész dolog volt a nagyszínpadra vinni.
– Tizenhárom éve lesz, hogy Fehérváron dolgozom, és erre a jelenségre vagyok a legbüszkébb. Az, hogy Esterházy Péter Mercédes Benz című munkája egy vidéki színház nagyszínpadán eredményesen megy mint bérletes darab, számomra megdöbbentő sikerélmény. Budapesten nem kapkodtak érte, nagyszínpadra se került. Az ember tragédiája 2.0 a másik ilyen: négy magyar író folytatja az ember tragédiáját. Ebben a koncepcióban eleve volt egy kis blöffgyanú. Óriási sikerrel ment végig. Mi voltunk leginkább meglepve azon, hogy ez a téma és formai újítás mennyire érdekli az embereket.
Szikora János szerint a nemrégiben bemutatott A kőszívű ember fiai alapos képet mutat a a társadalmi megosztottságról
Fotó: MH/Balogh Dávid
– Az eredeti koncepció, a legendás kaposvári társulat, mintegy eszménykép lebegett ön előtt a nyolcvanas években. Hogy látja, sikerült ahhoz hasonló műhelyt létrehoznia?
– Sohasem titkoltam, hogy valamennyiünkben élt a nagy Kaposvár emblematikus élménye. De ez nem egy dobogós verseny. Az a cél, hogy legyen sok jó vidéki társulat, annak az értékteremtő értelmében. Hiszen fantasztikus értékteremtő közösségé tud válni egy olyan színházi társulat, amely képes újratermelni önmagát. Nagyon jó érzés, hogy ebben a mögöttünk álló bő egy évtizedben rajtunk kívül is létrejöttek értékes színházi műhelyek.
– Van most szó társulatbővítésről?
– Az utolsó szezonom következik, és ezzel a társulattal szeretném lezárni. Az utódom majd eldönti, hogy hogyan tovább. Most tele van még a fejem a hétköznapok tennivalóival. Ha ezt befejezem 2025 júliusában, és az igazgatás nyűgét átadom másnak, kicsit hátra lépek. A jövőt illetően a színházak sorsát igazából az dönti majd el, hogy mi lesz az új kulturális törvénnyel, milyen utat jelöl ki, mi lesz a közös fenntartású intézményrendszer átalakításával. Alapvetően ezek fogják meghatározni a jövőt.
