A háború soha nem ér véget, idézhetnénk némi parafrázissal a népszerű dalt. Ahogy múlik az idő, a NATO látszólag egyre jobban belekeveredik az ukrajnai konfliktusba. Alig kapott nyilvánosságot, pedig lehet, hogy a történészek majd a háború fordulópontjának tekintik, hogy Ukrajnában a front közvetlen közelében meghalt egy NATO-ország tábornoka.
Végül azonban, nagy nehezen mégis előhozakodtak Adam Marczak lengyel dandártábornok halálhírével, csakhogy nem éppen úgy, ahogy az történt. A magas rangú lengyel katona március végén a Chasiv Yarb környéki harcoknak esett áldozatul, amikor egy orosz Iskander típusú rakéta megsemmisített egy jelentős ukrán parancsnoki központot. Holttestét kimenekítették a tűzvonalból és Lengyelországba vitték.
Az ezzel kapcsolatos kérdések nagyon egyszerűek, de a NATO részéről nehéz azokat megválaszolni. Hogyan került a front közvetlen közelébe egy NATO-ország tábornoka? És ha már ott volt, mi keresnivalója lehetett éppen egy stratégiailag fontos ukrán parancsnoki központban? Ha tudjuk, hogy Adam Marczak tábornok előzőleg a lengyel különleges erők parancsnokságán szolgált, akkor a kérdésekre a válaszok maguktól értetődőek.
Csakhogy éppen a „magától értetődés” a probléma a lényege. Mert mostanáig a nyugati katonai szövetség hivatalosan váltig tagadta, hogy Ukrajnában bármely tagállamának katonái szolgálnának. Azért azt mindenki tudja, hogy ez nem így van, csak éppen a nyugati hadfiakat a magán zsoldos seregek álcája mögé bújtatják.
De egy dolog tudni valamit és más dolog ugyanezt a valamit hivatalosan tudni. A lényeg: a NATO hivatalosan nem akarta eddig beismerni, hogy egy tábornoka közvetlenül a fronton tanácsokkal látja el az ukrán hadsereget, mert ebben az esetben fennállt volna annak veszélye, hogy Moszkva hadviselő félnek tekinti az egész kollektív Nyugatot és ennek beláthatatlan következményei lehetnek.
A történtek „szépítése” sem sikerült tökéletesre. A hivatalos kommüniké a lengyel tábornok elhunytára a „váratlan halál” minősítést használta, amely természetes okok miatt következett be, szolgálaton kívüli idejében.
A helyzet ellentmondásossága, hogy a NATO néhány tagállama, mint például Franciaország, Nagy-Britannia, Lengyelország ma már nyíltan beszél arról, hogy Kijevi győzelmének érdekébe nyugati katonákat kell az ukrán frontra küldeni.
Lehet, hogy az egészből valóban nagy baj lesz és az orosz medvének egyszer elfogy a türelme és odacsap. Valójában azonban a kollektív Nyugat ma nincs olyan állapotban, hogy háborút viselhessen Oroszország ellen.
A lőszerkészletek kifogytak, egy „nagy” háború esetén Nagy-Britannia legfeljebb két hétig tudna kitartani. Egyes elemzők három napot jósolnak. Macron francia elnök kétezer katonát akar az ukránok segítségére küldeni. Oroszországnak egymilliós hadserege van. A két európai nagyhatalom eddig alig adott valami használható katonai eszközt az ukránoknak, azokat is már rég kilőtték.
Az amerikai segítség valóban támogatást jelentett Kijevnek, de az ottani belpolitikai harcok miatt mostanra az onnan érkező támogatások is elapadtak. Arról már nem is beszélve, hogy Washington globális nagyhatalom, lőszerkészleteinek számbavételekor gondolnia kell a tajvani, vagy a közel-keleti feszültségre is, mindent nem adhat oda Ukrajnának. De Washington már amúgy sincs mit adnia, a lőszergyártás nem bírta a versenyt a túlzott kereslettel.
A dolgok kiismerhetetlenségig összegabalyodtak. Eddig a nyugati katonai szervezet azt állította, hogy Oroszország megtámadhatja. Ha ezt a narratívát elfogadjuk, akkor logikus, hogy egy kizárólag védelmi célokra létrehozott katonai szervezet felkészül. Most meg mit látunk: a NATO, Ukrajna megsegítésének leple alatt, Oroszország ellen készül támadó hadműveletre, legalábbis szavakban.
Szóval, a lengyel tábornok halálának körülményeit bagatellizálni kellett, nehogy a Kreml ezt a körülményt casus bellinek tekintse. Most ez nagyon nem jönne jól a Nyugatnak.
A szerző főmunkatárs
