Kíváncsi-e még valaki a pokolra, a sokféle bűnökre, hogy megismerve magában megutálja és megbánja azokat? Hogy keresztül menjen a megtisztuláson, s eljusson a szépség és kegyelem világába. Vagy belefulladunk már a gőgbe, a milliárdnyi kis „ember-isten” okoskodásába, magamutogatásába. A gyötrelmes várásba, várakozásba. Hogy jöjjön valaki, aki az embereket és nemzeteket valamiképpen egybe fűzi s a békét és nyugalmat köztük biztosítja. Kíváncsi-e valaki, a feltámadásra, hitünk alappillérére, vagy inkább feledi a poklot, az Inferno-t. S hangzik az ezernyi szörnyű csupasz akkord.
Túl sok az ájtatosság és kevés a valódi hit. Túl sok a harsányság és kevés a szemérem. Túl sok az ítélkezés és kevés a mélyen megélt erkölcs. Túl sok az ál-megbotránkozás, az ál-buzgóság és kevés a részvét, a hűség.
Mindenből túl sok lett mostanára, s ennek valójában az az oka, hogy a legfontosabbakból alig valami, vagy csak nagyon kevés maradt. Mérhetetlenül sok a szócséplés, az üres fecsegés, s alig maradt valódi gondolat, érzés és tett. Folyik az álvita, álbeszélgetés, álverseny, álszakértés minden fórumon, s nem jön létre semmiféle egyetértés, összhang, harmónia, vagy akár csak kompromisszum. A cél sem az összhang vagy a megegyezés, hanem a lejáratás, legyőzés, megsemmisítés. Megy a duma éjjel és nappal, rengeteg az igazság, rengeteg a leleplezés, rengeteg az „oknyomozás”, de furcsa módon az igazsághoz, a valósághoz, a történések valódi okaihoz egy lépéssel sem jutunk közelebb. Ál-úrság ez – bizony! Csak majmolás. Túl sok a beszéd, kevés a mondanivaló. „Alázkodj meg, gőgös ember!” – bömböli Dosztojevszkij onnan lentről.
Mindenből túl sok lett mostanában. Túl sok a politika, vagy legalábbis amit annak mondanak. Fecsegés, hazudozás, gyűlölködés, szellemeskedés, fenyegetés. Mindenki mondja, tudja, meri, s tenné is, s már majdnem teheti. Minden fórumon beszélnek, mondják az önjelölt megváltók az ál-igéket, képesség, tudás, információ híján osztják az észt. Ambícióból is túl sok van, képességből túl kevés. Seregeket toboroznak – és sereg mindig akad, potyázni szívesen gyűlik a had –, ha húsz ember, azt is lehet tömegnek fényképezni, ha százezer, már az se jelent semmit. Túl sok a színpad, s ott állnak a semmitmondó akarnokok, már azok sem hisznek nekik, akik eljöttek. Túl sok a virtuális színpad is, ahol „tartalomgyártók” okoskodnak, „elemeznek”, jósolnak. Több értelme volt a tenyérből jóslásnak valaha. Egymást ajnározzák. Túl sokan vannak, s ezért érezzük, hogy teljesen eltűnik a valódi tartalom. Minden csak ámítás. Hová lett az őserő? Szinte öl az idő. „Minden égben gyűlölt bűn célja dőre bántás” – mondja Dante Babits Mihály magyar szavaival.
Túl sok a pénz. Nem éppen a miénk, hanem amilyenekről hallunk. Folyik bőven sokfelé. Milliók, milliárdok. Állami alkalmazottak, önkormányzati vezetők, futballisták, zenészek, celebek, színészek, szakik és fővitézek, képviselők! Micsoda teljesítményekre! Málló vakolatokra. „Kis kerülőkre.” Trükkök százaira. S a kedvencem a „versenyszféra”, a „piac”, amelynek költségeit ki is fizeti meg? Hát persze, hogy mi. Oh, az infláció! Hisz az egész világ egy hatalmas kartell. Még hallani is rémes a dollármilliós jövedelmekről, mert semmi nem ér dollármilliós havi fizetést, főleg nem gólok, pontok, másodpercek. Ahogy egymillió néző sem a mozikban. Túl sok a pénz valahol, s ezért kevés oly sokaknak. Ezért az állandó frusztráltság. Pedig valahogyan még megvagyunk. Élünk, eszünk, iszunk, fűtünk, olvasunk, tévét nézünk. Szeretni is tudunk, megrendülni, megbolondulni. Sokunknak autónk is van, akár utazhatnánk is, de már nem indulunk el Szentendrére, mert nyomaszt, hogy nem mehetünk messzebbre. Legjobban nyomaszt, hogy már nem is vágyunk oda. Micsoda átkozott csapda.
Túl sok darabkát látunk a világból, amelyek soha nem állnak össze az egésszé; túl sok a végesség, s már nem is érzékeljük a végtelent; túl sok az öncélú tudomány – saját területemen is –, s szinte minden téren, mert a cél nincs helyesen kijelölve. Nem lehet a lét értelmét tudománnyal megfejteni, s bizonyosan nem a mesterséges intelligencia fogja ezt megtenni. Ha mégis: irgalmazzon nekünk az Isten. Túl sok a tétel, túl sok a tudomány, és a tudományból nem származik béke. Szörnyű ellentmondás ez, amely feloldható, de csak akkor, ha a tudományt a jó iránti elkötelezettség megnyugvása kíséri. Ezt minden nagy természettudós tudja és érzi. Túl sok a munka is, de alig van eredménye, s rengeteg „munkának” értelme sincsen már. A foglalkoztatottság nem munka,
Túl sokan élnek a sportüzletből is. Nem a kissrácokról beszélek. Őket visszatartani sem lehet. Az U8-as hokicsapatot. A vircsaftról körülöttük. De a srácok még kimennek focizni a műfűre. Látom is őket itt a tó partján. Az utánpótlás edző középről vezényel. A feladat: minél nagyobbat rúgni a labdába. Örülök nekik. Mezük van, spéci csuka, műfű. A fekvőtámaszt ellazsálják. Nem néz oda a Feri bá’. De lesz ebből játék? Olyan igazi időfelejtő, sötétedés után igazi bendőfelejtő játék.
Túl sok az ismerős, kevés a barát. Már haver is alig akad. Zajba fúló mondatok. Szakértő elmondja, mit kell csinálni, ha fúj a szél. Hírek: megöltek százötvennégy embert; a pártelnök és a felesége programot ad; aranyos pandamacik születtek a pekingi állatkertben. Túl sok a felperzselt város, a megszállott hivatalnok, a képzelt beteg. Túl sok a halott, ki még itt barangol a fenn és lent közé szorulva a lelkemben. Túl sok az idegen a szobámban. Egy lány, vagy egy madár, a falon lidérc, a kilincsen furcsa fény, a sarokban hárfázó nagy madár, az óra számlapján vérrel, hússal, csonttal, bőrrel maga a halál.
Túl sok a vihogás és kevés a derű. Túl sok a tehetségkutatás és kevés a tehetség. Sok a zaj és kevés a dal, a szív mélyéről lélekkel, eszmékkel dallá váló harmónia. Túl sok a megjátszott érzelem, a szemfényvesztés, képmutatás. Túl sok a hír és kevés az üzenet. Túl sok az író és alig van irodalom.
Túl sok a fegyver. Háborúról beszélnek, békéről alig valaki. Pedig csupa nyomós ok szól a mellett, hogy háborúról szó sem lehet. S a háború mellett? Csupa jelentéktelen, semmitmondó érv. Gazdasági haszon. Valamiféle presztizs. Belpolitikai nyereség. Választási siker. Hírnév. Pedig tudniuk kell, hogy a háború egyenlő a halállal. Kiterjedt, nagy világháború: a teljes pusztulással. A béke egyenlő az élet lehetőségével. Fejlődéssel. Jövővel. Mintha megőrültek volna az emberek sokfelé, mindenki tudja, mi az igazság, de kimondani egyik sem meri. Félti a pozícióját, fél, hogy a „liberálisok” agyonkínoznák. Túl sok a félelem, a kicsinyes pitiáner félelem, s ezért nem félik az Istent.
Túl sok az ál-lelkesedés és az ál-messiás is. S közben nem vesszük észre, hogy a megváltó itt van velünk, a lelkünkben, ami nem más, mint az emberi kultúra középpontja. Születési helye. A béke és a harmónia. Egy szívből jövő dal. Egy igaz szó. Egy jól eltalált mozdulat. A kissrácok lelkesedése. A helyes politikai álláspont. Az állhatatosság és hűség. A tiszta szerelem. A gyermek, a pici, édesanyján csüngő gyermek. A hazafiság: mi az otthon, és mi az otthontalanság. Az Istentől távolra került elvakult tömeg vár. Régóta vár, hitetlenségében ezer évek óta csak vár, egyre vár, s időnként vágyik lelkesedni, ünnepelni. Mindent, ami megváltásnak látszik. Rettenetes csalódással járnak ezek a lelkesedések. Kiábrándulással. Rémséges bűzzel. Erőszakoskodással. A bűnök mindenikével. Köszönjük Jézus, hogy feloldottad a gyötrelmes várakozást! S nem vagyunk az Infernoban kereszteletlenek a szerelemben, étel-italban, pénzben, indulatban. Nem vagyunk kárörvendők és baromiságban élők; eretnekek, hitetlenek. Erőszakosok, zsarnokok, vérengzők, rablók. Öngyilkosok, önnön javaink rongálói. Nem vagyunk istenkáromlók, természet ellen valók, természetellenes kéjelgők. Sem nem a művészetek és mesterségek ellen vétők, uzsorások, csalók. Árulók. (Akik bennük bízókat csalnak meg.) Ők ott vannak lent, a mélyben, akkor is, ha még itt páváskodnak a színpadokon.
Fenn a földön hajnal van: nagyszombat.
A szerző történész
