Az igény a rendszerváltás éveinek művészi megfogalmazása rendre előkerül, de még nem volt sok emlékezetes vállalkozás filmen vagy színházban, ami a korhangulatot visszahozta volna. Pedig igazán izgalmas évekről beszél Csáki László animációs filmrendező, hiszen ezidőtájt mindenki szervezni szeretett volna létrehozni valamit, vállalkozott vagy éppen egyszerűen elutazott olyan helyekre, ahová addig nem lehetett.
A Kék Pelikan a szabadság elemi vágyát fogalmazza meg, három baráton keresztül, akik leleményes magyar gondolkodásukkal könnyen túljárnak a hatalom eszén és rájönnek, miként lehet kimosni a vonatjegyeket, hogy azután újraírják azokat.
Mások mellett Dés Lászlót idézi egy helyen a film: „Mindenki otthagyja azt a hazát, amely megtiltja, hogy ott hagyják”. Helyesebben Dés idézetét némileg átfogalmazza: „Aki teheti otthagyja a hazát …”.
Mint a szocialista Magyarországban felnőtt embernek, úgy Csáki filmjének is a tehetetlenség az alapélménye és az ebből fakadó frusztráció. Eredetileg dokumentumfilmben gondolkodott a rendező, majd a dokumentum animáció mellett döntött, ami elsőre furcsán hangozhat, az eredmény mégis meglepően átélhető. A történteket megélő szereplők mondják el a procedúrát ahogyan kilúgozták a jegyeket, majd azt amikor a Magyar Államvasutaknak gyanús lett a hamisítás, hogy jártak túl az eszükön, macska-egér harcot folytatva a hatalommal. Elbeszélői világítanak rá arra is, hogy szerintük jobb megijedni mint félni, mert a túlélés ösztöne csodákra képes, vagyis micsoda ostobaság a magyar közmondás.
Csáki filmjének a hamisítás az izgalmas része, meg a jegykezelőkkel való első találkozás, mégis a nyolcvanperces mozit nem a kaland viszi el. Sokkal inkább az az általános életérzés, amit ezek a fiatalok hordoznak magukban: a közelmúlt létezhetetlenségével szemben a szabadsághoz való alapvető joguk megélése. A Kék Pelikan attól lett igazán jó rendszerváltásfilm, mert a korábbi sivársággal szemben az átmenet mozzanatait tudta megragadni animált figuráin keresztül, akik lényegében hárman mozognak a térben.
Három tenni vágyó, élni akaró embert, akiknek a tudatát kellőképpen megfertőzte a rendszer, amiben felnőttek, egyszerre hordozzák még a kényszerű trükközés kultúráját és igyekeznek egy új világ gondolkodása szerint tovább élni. Izgalmas hallgatni a jelenből a magyarázataikat, miszerint végeredményben nem károsítottak meg senkit mert az a vonat úgyis elindult volna, és a visszatérő idézetet, amiben az egyik szereplő azt mondja „ otthon azt tanultam, hogy az államtól lopni dicsőség”.
A kilencvenes évek tárgyi valósága lehet a negyedik főszereplő, a film majdnem hogy megszemélyesíti a kommunizmusból örökölt indigó papírt, a golyóstollat, a zacskós tejet, a hozzá tartozó műanyag tejtartót és a kispolskit, az időközben nyugatról szerzett árucikkekkel vegyítve. Például a Domestossal, ami akkor került a közértek polcaira és mint a filmből kiderül, jóval erősebb koncentrációjú a szokványos hyponál, ami aligha vitte ki a tintát a papírból.
Hasonlóképp a budapesti utcát és az ismert helyeket: a Bambi Presszót és a Déli Pályaudvart, ezekben szinte egyedül mozognak a filmbeli alakok. A három barát egymásra utaltságára erősít rá ez a megoldás, akár egy teljesen új univerzumban lógnak Budapest utcáin, amit együtt kell ismét felfedezniük a rendszerváltás gyorsan változó lehetőségei között. Elhangzik, hogy kezdetben nem akartak üzletet csinálni, egyszerűen Európát szerették volna bejárni, de mivel szinte minden kortársuk ugyanezt akarta, elkezdték iparszerűan gyártani a jegyeket.
Vélhetően rásegített az animált dokumentumfilm eszköze arra, hogy a szereplők még nyíltabban, színesebben beszéltek a történtekről és a bűncselekményt felkutató nyomozó is könnyebben kötélnek állhatott. Még akkor is figyelemreméltó ez a megoldás, ha egyes dokumentumfilmesek vitatják a műfajt, mert szembe megy a klasszikus autentikus dokumentumfilmmel.
Csáki László ezzel a filmmel műfajt is teremtett itthon, a Kovásznai György által már jól ismert animációs dokumentumfilm első egész estés változatát hozza a hazai mozikba a Kék Pelikan, ami április 4-től lesz látható.
Én is utaztam egyszer ilyen vonatjeggyel, emlékszem arra, hogy Olaszországban micsoda döbbenetet váltott ki ismerősökből, hogy ilyesmire vállalkozik a magyar. Hát még, amikor elmeséltük, hogy végtelenített telefonkártya is létezik, és bizonyos aluljárókból órákig beszélnek vele honfitársaink külföldre. A rendező is utazott ezzel a vonatjeggyel, és mint a vetítés után elmesélte, nagyon tartott a lebukástól, mégis úgy érezte jár neki, hogy eljusson a nagyvárosokba, amelyekről annyit tudott.
A kérdés csak az, hogy az utánunk jövő generációknak, akiknek már természetes a fapados járat és a lezárt határokra sem nagyon emlékezhetnek mit jelent majd ez a film. Mindenesetre a Kék Pelikan finom eszközökkel és őszintén beszél a korról a rendszerváltás éveinek személyes moziját megteremtve.
