Lett ebből nagy botrány. Valaki belecsinált a hajnali vízbe. Feltehetően tudta, hogy a következő látogató nem lehet más, mint Szotyori elvtárs, ezért rendszerkritikáját azzal fejezte ki, hogy belekakált a medencébe. A falu hetekig röhögött az eseten, megtehette, már alig volt erő azokban, akiket kinevetett.
Kevésbé látványos formái is voltak a közelgő változások beköszöntének. Pati- Nagy Bence hozta a híreket a fővárosból, a Hírlapkiadó Vállalatnál dolgozott, ott meg köztudottan mindig mindenről mindent tudtak. Jöttek a történetek a Jurta Színházról, a különböző ellenzéki csoportosulások mozgásáról. Azt mindenki tudta már, hogy a fő ügyek, amelyek mentén az úgynevezett másként gondolkodók összefoghattak, a környezetvédelem, közelebbről a bős-nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás, a népesedéspolitikai ügyek, a határon túli nemzeti kisebbségeink élete, a sajtó- és véleményszabadság tételei már a majdnem egészen biztosan bekövetkező rendszerváltozásra utalnak. Ezt persze így senki nem fogalmazta meg. Nem azért, mert nem merte volna, hanem mert annyi Kádár-év után mindez hihetetlennek tűnt. Inkább éreztük, mint tudtuk, hogy a szabadság küszöbéhez értünk.
Békésen matattam szolgálai lakásunk udvarán, amikor 1988.szeptember 3-án, ez egy szombati nap volt, kiabált a postás, Dippold úr, távirata van. Furcsállottam, bár ebben akkoriban semmi szokatlan nem volt, a táviratot a postások szombaton is kihozták. Ez volt benne: Tízre gyere Lakitelekre, Lezsákhoz, Karcsi. Ránéztem az órámra, délelőtt kilenc volt. Hát akkorra már nem érek oda, mondtam, beültem a Skodába, és irány az Alföld. Tizenegy körül értem Kecskemétre, néztem a térképet, már közel vagyok Lakitelekhez. Az út menti kukoricásban bőrkabátos emberek motoszkáltak, nézegettek ki az útra. Jónéhány civil rendszámos Zsiguli is állt ott. Titkosrendőrök, állapítottam meg, akkor jó helyen járok.
Bekanyarodtam Lezsák háza elé. Volt ott jónéhány autó, a kertben hatalmas, fekete fóliával borított sátor alatt ült egy csomó ember. Jól beláttam, nyitva hagyták, kellett a levegő. Leültem a sátorajtó mellé, a túloldalon Utassy József integetett üdvözlésképpen. Kihallatszott Fekete Gyula, Andrásfalvy Bertalan, még talán Czakó Gábor hangja, szépen, pontosan, ki hosszan, ki rövidebben elmondta, hogy milyen Magyarországot akarunk. Ha nem is pontosan így, de minden felszólalásban ott volt ez az erős többes szám első személy, hogy mi, együtt, közösen elérhetjük a valódi demokráciát.
Ekkor, a második lakiteleki találkozón fogadták el – beszúrhatom talán: fogadtuk el – a Magyar Demokrata Fórum Alapítólevelét és Alapszabályát, a jelenlévő 400 fő kimondta az MDF szervezett mozgalommá alakulását.
Az ebédszünetben Alexa Károly és Czakó Gábor bemutatott Bíró Zoltánnak. Ő azt közölte velem, hogy én leszek a Hitel című kétheti lap olvasószerkesztője. Csak néztem. Alexa megrántotta az ingem: „Ne bambáskodj, Papi, sínen vagyunk.”
Ebédre gulyáslevest kaptunk, a kanál mellé adott szalvéta sarkán piros-fehér-zöld csíkok voltak. Ebből mindennél pontosabban tudtam, hogy a helyemen vagyok.
