„Ha az ember az érzéseit követi, akkor a partnerei fognak váltakozni, hogyha pedig egy partner mellett köteleződik el, akkor az érzései fognak váltakozni” – mondja Bíró Bence Péter pszichológus
A szakemberek ma sem tudnak dűlöre jutni, hiszen ahány ember, annyi féle párkapcsolat. Az életen át tartó egyetlen, vagy az örök megújulást hozó időszakonkénti új?
Tény, hogy az életszakaszok sokszor teljes változással járnak. Bizony nem ritka, hogy nem csak lakóhelyet, munkahelyet vagy barátokat hagy maga mögött az ember egy-egy életszakasz lezárásával, hanem hivatást is vált, és bizony van olyan is, amikor partnert, házastársat hagy hátra. Igen, hátra, hiszen ahogy halad előre az időben, nem biztos, hogy ugyanaz a partner, akit évekkel, évtizedekkel ezelőtt választottunk, még akkor is társ mindenben.
Elfejlődésnek hívják a szakemberek azt az állapotot, amikor két ember az évek, évtizedek alatt teljesen más ütemben és sokszor más irányba fejlődik, változik. A lelki-, érzelmi- vagy mentális fejlődésiszint-emelkedés azt hozhatja magával, hogy már nem is ugyanaz az ember, mint aki 5-10 vagy 15 évvel ezelőtt volt. Már mások a prioritások, a célok vagy az életszemlélet, és ez bizony eltávolíthat egymástól két embert.
Szerencsések azok, akiknek sikerül együtt fejlődniük. Ők a tudatos elkötelezettek egymás irányába? Akik nem bíznak semmit a véletlenre, és bizony figyelik a partnert, és igyekeznek lépést tartani vele, hogy megmaradjon a kapcsolat?
A rohanó hétköznapokban nem kis kihívás, de nem hinném, hogy a többiek nem lennének elkötelezettek. Legalábbis kezdetben.
Azonban az is közrejátszik, hogy a mai generációknak már nem esik akkora csorba a becsületén, ha válással végződik a kapcsolat, mint korábban. Régen a „majd megszereted” álláspont volt a mérvadó, hiszen sok esetben nem is önmaguk választottak férjet vagy feleséget, hanem a szülők intézték. Ma már a nyugati társadalmakban ez igen ritka.
Az egyén, az indivídum felerősödött szerepe miatt egyre többen követik az érzelmeiket, és nem akarják feladni a boldogságnak azt a fokát, ahol a megszokás éket ver. Igen, az is bekövetkezhet ezeknek az embereknek az életében, hogy mégis egyedül maradnak, és a hőn áhított boldogságot sosem érik el, vagy csak pillanatokra. Ők azt mondják, hogy „legalább megpróbálták és nem voltak megalkuvók”.
A kitartók, az egyetlen mellett elkötelezettek pedig azt hirdetik, hogy „megcsinálták, végigmentek az élet nehézségein vállvetve”. Mert számukra pedig az az út volt a fontos és az értékes.
Nem utolsó sorban meg kell említeni a gyermekeket is, hiszen nekik sem mindegy, hogy a szülők együtt vagy külön folytatják.
De itt is igaz a mondás, miszerint ha külön, de boldogan látja a szüleit, az kevésbé traumatikus, mintha együtt maradnak a fogakat összeszorítva is, de egy örökös feszültségben. Mert a ki nem mondott feszültséget is tökéletesen érzékeli minden gyermek.
Hogy kinek mi a fontos, és az egyéniségéhez, az életéhez és az érzéseihez passzoló, azt mindenkinek önmagának kell eldöntenie.
