Megjegyzendő, hogy az elmúlt 20 évben a kutatók olyan lelőhelyeket tanulmányoztak Felső-Galileában, ahol kovakövet bányásztak és szerszámokat készítettek. Ezek a lelőhelyek a körülbelül 3,3 millió évvel ezelőtti alsó paleolitikumból származnak. Az ősi ember ősei, a Homo erectus, itt készítettek szerszámokat és hagytak hátra ajándékokat, de eddig nem tudták, hogy miért látogatták többször is ezeket a lelőhelyeket, hiszen a szerszámkészítéshez használt kovakő máshol is megtalálható volt.
Hogy ezt kiderítsék, a szakértők ezeket a helyszíneket összefüggésbe hozták az akkori elefántok vándorlási helyeivel, és azt találták, hogy az összes általuk vizsgált helyszín átfedésben volt ezen állatok vándorlási útvonalával. A tudósok hangsúlyozták, hogy az elefántok a korai emberek számára az egyik legfontosabb táplálékforrásnak számítottak, és sejteni lehetett, hogy követniük kellett a vándorlási útvonalaikat, hogy élelmet szerezzenek maguknak.
Az izraeli kutatók hozzátették, hogy az ősi embereknek három dologra volt szükségük: vízre, élelemre és kőre. Míg a víz és az élelem az állatvilág minden tagja számára elengedhetetlen, az embereknek kőeszközökre volt szükségük az állatok vadászatához, mivel nem rendelkeztek a más ragadozókra jellemző karmokkal vagy agyarakkal. Ezért az ókori emberek nagy jelentőséget tulajdonítottak a kőbányáknak, sőt, némiképp szentnek tartották őket, és nemzedékről nemzedékre zarándoklatokat tettek oda.
Ezt követően a tudósok kutatásai kimutatták, hogy a „paleolitikum szentháromsága” egyetemes volt az akkori időkre: ahol víz volt, ott voltak elefántok, és ahol elefántok voltak, ott az emberek kőeszközöket készítettek a vadászathoz.
