J. Károly már előre félt, hogy valaki megkérdezi tőle, mi erről vagy arról a véleménye, mert mostanában igen sokféle „ez meg az” vesz körül bennünket, amihez az emberek többségének azonnal van hozzáfűzni valója. Nem mintha tényleg volna, viszont szeretnék okosabbnak mutatni magukat. Elfelejtik, hogy a véleménye éppen olyannak festi le az embert, amilyen, és nem olyannak, mint amilyennek látszani szeretne.
J. Károly nem tudta, mi a rosszabb: ha az ember ostobaságokat beszél, saját magát faragva nevetség tárgyává, vagy nem szólal meg, miközben, ha mással történik ez vagy az, elsivalkodik egész odáig, ahol a dollárokat osztják és az eurókat visszatartják. Ezeken az elsivalkodós helyeken egyébként már nem is lehet véleménye senkinek, mert megmondják, hogy ez van, és az van, punktum! J. Károly nagyapjának a szavajárásába is beépült a punktum, és olyan sokat mondogatta, hogy a kutya egy idő után elkezdett a Punktum névre hallgatni.
Amúgy ez a bizonyos valaki, aki nekiszegezhetné a kérdést, nem származhatott túl széles körből: kizárólag a büfés Eszter lehetett. A kollégája néha megkérdezi, hogy J. Károly mit gondol erről vagy arról, de soha nem hagyja szóhoz jutni, mert csak azért kérdez, hogy ő maga válaszoljon rá, az osztályvezető pedig nem is kérdezi, hanem elmondja, hogy mit kell gondolni (ebben a tekintetben mindig szigorúan a legújabb európai és transz-liberális divatot követi). Viszont azt tanácsolja, hogy egy beosztott ne is gondolkozzék, mert árt az egészségének, de azt már nem fejtette ki az osztályvezető, hogy a beosztott vagy a saját egészségét félti-e.
„A ravasz beszéd és a tettetett külső ritkán párosul az emberségességgel” – jutott J. Károly eszébe az intelem, nemrég a büfés Eszter idézte egy könyvből. Fölvillant az emlékezetében egyik beszélgetésük, mikor a nő kifejtette, hogy az is vélemény, ha valakinek nincsen véleménye, vagy nem akarja elmondani.
Ha valakinek tényleg nincs véleménye, az majdnem olyan, mintha nem tudná eldönteni egy égő házban, hogy az ablakon ugorjon-e ki, vagy vizes pokrócban próbáljon áttörni a lángokon, végül ott ragad, hogy még egy punktum se maradjon belőle, csak egy fogsor, ami alapján azonosítani lehet az elszenesedett maradványokat. Ezt már csak J. Károly gondolta hozzá, de érezte, hogy a hasonlat nem igazán megfelelő, mert egy égő házban azonnali döntést kell hozni, egy véleményt azonban nem kötelező megfogalmazni vagy kimondani.
A sivalkodós helyekről származó tapasztalatok szerint, ahol a punktumok szabályozzák a mindennapi életet, a punktumtól eltérő vélemény megfogalmazása fölöttébb veszélyes lehet, ezért az emberek inkább hallgatnak, még otthon is, mert félnek, hogy lehallgatják őket. Lehet, hogy a teknős páncélja alá is beépítettek egy univerzális lehallgatót, ami arra is képes, hogy kilesse J. Károly gondolatait? – lobbant föl a félelem a férfi zsigereiben, és alig legyűrhető késztetést érzett, hogy meglátogassa a mellékhelyiséget.
Ki kellene találnia valamilyen frappáns választ arra, hogy a véleményét hogyan ne akassza össze a punktumokkal, mert J. Károlyt alapvetően az jellemezte, hogy kerüli a konfliktusokat, ebből adódóan a békességet szereti, ami egyben azt is jelenti, hogy meglehetősen idealista, mások szerint naiv. J. Károlyt továbbá az is jellemezte, hogy magától nehezen talált ki bármit, így kapóra jött a könyv, amellyel a büfés Eszter ösztönzésére egy alkalmi vétel során gyarapította a könyvespolcát.
Aláhúzta benne a mondatot, ami arra figyelmeztette, hogy a jó válaszokhoz nem elég az információ, ami lehet, hogy felületes vagy hamis ismeret, hanem kell hozzá a tapasztalat és a türelem, a mérlegelés képessége és a stratégia is. „Még útközben elmondani azt, amit útközben hallottunk, nem más, mint az erény elferdítése.” Ha találkozik egy punktummal, az majd biztosan kérdőjellé görnyed az erény súlya alatt!
(Mondom, J. Károly fölöttébb naiv…)
A szerző irodalomtörténész
