2024. április 6. szombat. 14:57
„Április, ó Április, / Minden csínyre friss! / Faun-bokájú, vad suhanc, / Újra itt suhansz! / Vásott cigánykereked / Porozza a tereket…” – énekli Tóth Árpád Április című versében. Az április az idén is megérkezett a nárcisszal, a nefelejccsel és a többi tavaszi virággal, no és az ibolyával, hogy megszínesítsék az életünket. Hamvas Béla A virágszedés lélektana című esszéjében azt a kérdést teszi fel magának, hogy ha a Halál Angyala elé jut, sajnál-e valamit itt hagyni a földön. Az író válasza ez: „Azt fogom mondani: a virágokat.” Az a káprázatos színpompa, amelyet a virágokban valósított meg a Teremtés, valóban semmihez nem hasonlítható, kivéve talán a mélytengerek szivárványszínű világát.
Áprily Lajos négysoros versében, a Leánykökörcsinben lényeges kérdést vet fel: „Az est becsuk, s egy fényes kéz kinyit / mikor a nap a felhőtlen égre hág. / Becézem kelyhed érző bolyhait, / s tűnődve kérdem: Lélek vagy, virág?” Kell, hogy a virágoknak lelkük legyen, mert különben nem idéznék őket oly gyakran a költők. Biztos, hogy a virág a költészetnek (és a zenének) földből gyökerezett társa, rokona. Hervadhatatlan metafora, hasonlatbánya. Nem lehet véletlen, hogy az athéniak annyira szerették, történetesen az ibolyát, hogy méltán nevezték a várost ibolyaillatúnak – amint Arisztophanész megírta. Róma a császárkorban az őrületig fokozta az ibolyakultuszt. A halott Napóleonnál két szál elszáradt, aranytokba zárt ibolyát találtak, amelyeket a császár a waterlooi csata után Joséphine sírjáról szakított.
A híres francia festő, Renoir állította: „A virág tisztítja a szemet.” Kétségtelen, hogy a szépség csiszol, megtisztít, látni enged. Minél tisztább valakinek a szeme, annál több szépséget vesz észre. De nem ez Renoir legizgalmasabb mondata a virágokról, hanem egy tette. 1916-ban levelet küldött pilóta fia részére, amelyben csak ennyit írt: „Ez a tiéd, Renoir.” A borítékban egy szál ibolya lapult, amelyet a kertjükben, az olajfák alatt szedtek. Lám, a festő kedvenc virága nem a rózsa volt, amelyet oly sokszor megfestett, hanem az ibolya! Mellesleg Móricz Zsigmond legkisebbik testvére, Móricz-Varga Ida mondta egy interjúban: „Annyi szépség van a világon, hogy csak arra érdemes figyelni.” Megfogadandó mondat! Kányádi Sándor mesélte: édesapja egyszerű, négy elemis falusi ember volt. Ő például a mezőről mindig hazavitt pár szál virágot, és betette egy pohárba. Nem volt olyan alkalom, ha virágszezon volt, hogy a költő feleségének ne küldjön néhány szerény kis mezei virágot, amikor Kányádi éppen ment vissza Kolozsvárra. „Hiszek abban – mondta a költő –, hogy az egyszerű virágok kellettek a világ fundamentumához.”
Születés, névnap, esküvő, halál. Más és más jelentéstartalma van ilyen alkalmakkor a virágnak. Hamvas Béla hitt abban, hogy minden virág vonatkozásban áll a halállal, de főként a letépett virág, a csokor és a koszorú. „Virágot áldozni annyi, mint a virágnak áldozni –írta. – A léleknek.” Puszta Sándor egykori leányfalui papköltő azt kérdezte az egyik temetésen: „Miért takarjuk be a halottat virággal?” És megválaszolt rá: „Hogy megsimogassa a halottat, ha elmegyünk, szóljon hozzá, ha fázik, és őrködjön felette, társalogjon vele. Misztikus értelme van a sírra tett virágnak.” Le szabad szakítani a virágot? – kérdezhetjük. A szépnek ez a sorsa. Mind áldozat lesz. A legszebb szarvasbikát kilövik, a legszebb lepke a tű alatt végzi, a legszebb gyümölcsök az asztalra kerülnek, a legszebb virágok a vázában halnak meg.
„…Minden erdő egy bolond / Hejehuja-hely, / Nincsen még seholse lomb / Csak virágkehely. / Izzad még a levelek / Vajúdó rügye, / S a szirom már lepereg: / Csókos szél vigye…” (Tóth Árpád))
A szerző újságíró
