Tanít a történelem, hát persze! Például azt tanítja, hogy ne szövetkezz olyan politikai erőkkel, amelyek nyíltan a likvidálásodra, de minimum alávetésedre törekednek. Ezt például Antall József tudta, ezért nem kötött (nagy)koalíciót a rendszerváltoztatás korában a Szabad Demokraták Szövetségével. Még a második világháború utáni időkből maradt meg ez a tapasztalat, amikor a Független Kisgazdapárt – apja ennek egyik vezetője volt – ilyen nagykoalícióra kényszerült a kommunistákkal, sőt mi több, a nálunk sajnos szélsőbaloldali szociáldemokratákkal és parasztpárttal. Voltak persze akkor is parasztpártiak meg szociáldemokraták, s főleg kisgazdák, akik tudták, hogy baj lesz ebből, de mégis ráálltak erre az útra. Mentségnek itt volt a szovjet hadsereg, meg az újjáépítés nehézsége.
Tudom, hogy vannak, akik szerint Antall nagyon is hajlott a (nagy)koalícióra a szabad demokratákkal, de a pártjának vezetői ezt elviselhetetlennek érezték volna. Mindenekelőtt Csurka István, Für Lajos, Lezsák Sándor, de mások is. Meglehet. Időközi választáson még volt MDF–SZDSZ közös jelölt, s Antall megkötötte azt a híres „paktumot” is, amely tűrhetetlenül nagy befolyást adott az ellenzéki SZDSZ-nek. Ez volt a baj, meg a ki nem mondott paktum arról, hogy a volt állampárt szabadon garázdálkodhat tovább a gazdaság, kultúra, sajtó területén. Mentségnek ott volt a kétharmados törvények sora, meg az üres államkassza. Nem elég tehát tartani magunkat ahhoz, hogy olyan politikai erővel, amely a megsemmisítésünkre tör nem szövetkezünk, de lehetőség szerint távol is kell tartani azoktól a lehetőségektől, pozícióktól, amelyek segítségével alááshatja a saját munkánkat.
A második világháború után ezt lehetetlenné tette a szovjet jelenlét és a kommunista pártnak adott nagyon is kézzelfogható megszállói támogatás. Mégis nagyszerű küzdelem bontakozott ki 1945 és 1947 között a szabadságért, demokráciáért. Sokan ma ezt amolyan Don Quijoték szélmalomharcának látják, akik nem vették észre, milyen is a helyzet. Nem voltak „reálpolitikusok”. Én nem így látom. Nagyon is kézzelfogható dokumentumok állnak arról rendelkezésre, hogy 1945-ben a megszálló szovjetek nem szorgalmazták a teljes kommunista hatalomátvételt, az ország szovjetizálását. Két évig biztosan így volt. A változást a nagy világjátszmában beállott fordulat hozta.
Sok függött attól, milyen minőségben, milyen elkötelezettséggel és bátorsággal áll ki a nemzet, és az általa meghatalmazott képviselői csoport a nagy célok – nemzeti függetlenség, demokrácia, kulturális és gazdasági felemelkedés – mellett. A képviselői csoportba beleértem a mindenkori ellenzéket is. A néppel nem volt probléma. Amit megtehetett, megtette. Megtette 1945-ben is, 1990-ben is. Sőt 1947-ben is! A baj azokkal volt, akik a kormányzás felelősségét magukra vették, s még inkább, akik mindenáron maguknak igényelték. S mivel a kormányzást megoldani nem tudták, inkább sodródtak, átadták a kezdeményezést, felülírták eredeti elképzeléseiket. Ez nem volt tisztességes, akkor sem, ha valóban hatalmas volt a nyomás. Ebből csak bukás lehetett. S lett is. Súlyos bukás 1948-ben, 1994-ben is. Olyan lélektani következményekkel, amelyeket aligha lehet kiheverni egy nemzedéken belül. Mentség persze volt.
Minden jövő önbecsülésen alapszik, s ezért ebből a történetből a legfontosabb tanulság, hogy ha meg vagyunk győződve az igazunkról, s az az igazság találkozik a nép akaratával is, ki kell állnunk mellette akár egyedül is. Huszonhattal szemben is. Világbirodalmakkal szemben is. Többet fog használni a nemzetnek a bátor kiállás, ha elbukik is, mint a dörgölődzés, megalázkodás, hódolás, félszeg összejátszás. Hiszen ha még vagyunk nemzet, negyvennyolcból és Világosból élünk, ötvenhatból, a Corvin-közből, Kisfogházból, s nem a „kiegyezésekből”, állandó alkukból, sunyi összekacsintásokból. Ezekből legfeljebb túlélünk egy ideig, de nem élünk. Pedig élni volna jó! Van-e még erőnk élni, én édes Istenem? Vagy összenyom megint a világ, ránk szakad az ég, s felfaljuk önmagunkat. Arra már nem lesz mentség.
Annyi biztos, hogy azokra sohasem szabad hallgatni, akik azt állítják magukról, hogy befolyásos barátaik vannak a világban, a nagy birodalmaknál. S ezek a „jóbarátok” majd jót tesznek a magyarsággal is. A fejlődést, progressziót, jogokat és jólétet hozzák, sőt nyújtják ezüst tálcán. Károlyi Mihály volt ilyen, s voltak is „barátai” Párizsban, s mit tettek velünk! Szálasiék hirdették, hogy micsoda barátaik vannak Berlinben, s mit tettek velünk! A kommunisták hirdették, hogy micsoda barátaik vannak Moszkvában, s mit tettek velünk! S ma is vannak ilyenek, akiknek „barátaik” vannak Brüsszelben, s mire készülnek ellenünk! Mint Clemenceau, Hitler és Sztálin egyszerre. Határok, nemzetek, osztályok. „Nem, dehogy! Jön majd a pénz. Sok-sok pénz. És szabadság, független sajtó, és klímavédelem és szép tiszta egynemű szerelem. Óh, mi minden jön!” Háború is jön. Szép, igazságos háború.
Apropó háború. Arról aztán tényleg sokat megtanít a történelem. Leginkább azt sulykolná, hogy elkerülni lehetetlen. Ezt mondta Tisza István, Bárdossy László, s persze ezt mondta Churchill, Roosevelt, Hitler és Sztálin is. Épp ezért mondjuk mi: csakazértis elkerüljük. Semmi, de semmi nem kényszeríthet még egy háborúba idegen földön minket. Pisztolylövés Szarajevóban, bombázás Kassán, üvöltöző német nagykövet a várban, mindent megfontolt agg király, visszacsatolt tengerpart-ígéret. Semmi. Nincs több „megállj kutya Szerbia”, nincs több „mindent vissza”. Vissza saját közösségi létük megszervezésével vehetik az életüket, akiket elcsatoltak tőlünk. Segítünk, ahogy tudunk. Tartsák a nyelvüket, kultúrájukat, neveljék a gyermekeiket, sokasodjanak és erősödjenek. Nagyon kellenek nekünk, mert egyek vagyunk.
S ha már háború. Ha mégis belekeveredtünk, hát nyerjük meg. De semmiképpen ne jelentsük ki a parlamentben – mint ezt Tisza István tette –, hogy a háborút elvesztettük, amikor a csapataink még a határokon álltak fegyverben. Mert akkor könnyebben jönnek a szavak: hagyjuk abba, dobjuk el a fegyvert, menjünk haza. Nem tudja majd az a baka, hogy mire hazaér már idegen megszállás alatt van a fél ország. S úgy is marad. S jönnek más izgatók proletárok bőrébe bújva: dobjuk ki őket, vegyük el tőlük, üssük agyon! Minden hatalom. Minden hatalom a dolgozó népé. A nép én vagyok. Pillanatok alatt omlik össze minden. Mentség lesz bőven. Az összeomlott világforradalom.
Megtanít a történelem a felelősségre. Ez az, amit sokan nem értenek. A hatalomban, vagy csak akár a közéletben, a politikában viselt felelősség súlyát. Ehhez a felelősséghez képesség is kell, annak hiányában nevetséges kapálózás, mellébeszélés a politika. Ami a döntő pillanatban járhat személyes tragédiával, de nagyobb baj, hogy nemzeti tragédiával is. A felelősség és a képesség tulajdonképpen a tudás és erkölcs örök igénye. Ha valamelyik foghíjas, nem leszünk sikeresek. Talán érhetünk el részsikereket, de a történelem ítélőszéke előtt könnyűnek találtatunk. Így jártunk 1944-ben, így jártunk 1947-ben. Magyarázat – felmentés – mindig van. Megtanít a történelem, hogy vigyázzunk a gyerekre, semmiképpen ne kóboroljon el a Várból, vagy ha olyan feszült a helyzet, mint amilyen 1947 tavaszán volt, ne hagyjuk itthon, ha külföldre utazunk, mert a kommunisták is, mint a nácik, megzsarolnak vele. Mentség?
Mint ahogy megtanulhatjuk azt is, hogy ha tárgyalni megyünk, mint Maléter Pál 1956-ban, biztosítsuk a terepet, nehogy a tárgyaló partner „letartóztasson”. Mert megteszi, ha teheti. A nemzeti emlékezetben ezek az esetek inkább úgy élnek, hogy „nem is lehetett volna másképp”. A németek is, az oroszok is megcsinálják a puccsot, hiszen megtehetik. Erősebbek. Hallok olyan hangokat, amelyek ma is ezt sugallják. Az Európai Unió, az Egyesült Államok. Óriási a nyomás rajtunk ma is. Vigyázzunk, hogy a felelősség és képesség összhangja biztosítva legyen, hogy hasonló helyzetbe ne kerülhessünk, mint a fenti esetekben, mert mentségeket már nem fogadhatunk el.
A szerző történész
