Erről már sokan beszéltek és írtak, köztük én is, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet megbízásából. Terjedelmes dolgozatomat bárki megtalálhatja az intézet honlapján. Most nézzük azonban meg azt, milyen emléktöredékeket fodroz fel az idő, ha 1988–89-re, Hitel-béli ügyeimre gondolok.
Ott volt a lakiteleki találkozó, ahol összejött az a csapat, akik majd néhány hónap elteltével a Hitel szerkesztőiként dolgoztak. Ám nemcsak lapkészítők, hanem a leendő szerzők is ott forogtak a fekete nejlonsátornál, nagy megnyugvást jelentett annak észlelése, hogy a vesszőből font falú cserkészvécében mellettem Agócs Sándor csurgatott.
Alexa Károly, aki később a Hitel főszerkesztő-helyetteseként dolgozott Bíró Zoltán mögött, sorra mutatta meg Lakiteleken leendő munkatársainkat. A névsor, azaz a Hitel impresszuma majd később következik. Előtte arról a büszkeséggel vegyes szorongásról beszélek, amely az olvasószerkesztői tisztséggel járt. Először is fogalmam sem volt arról, mit is kell csinálnia annak, aki ezt a munkát végzi. Megkerestem a már akkor legendásnak mondott Tárnok Zoltánt, aki a Mozgó Világ szerkesztője volt egészen annak szétveréséig, 1983-ig. Az irodalmi szakma úgy tartotta, hogy ő az ország legkiválóbb olvasószerkesztője. Ostoba kérdésemre, hogy mi a teendő, Tárnok csak annyit mondott, olvasni kell. Behúzogatod a vesszőket, kijavítod a rosszul írt neveket, ha meg hülyeségeket találsz a szövegben, azokat kihúzod. A szépirodalmat jobb, ha úgy hagyod, ahogy van, sem a versekbe, sem a novellákba nem írunk bele semmit, és nem is húzzuk meg. Az esszé, az más tészta, ott azért, ha kell, beavatkozhatsz, természetesen mindent meg kell beszélned a szerzővel. Az azóta eltelt évtizedekben, bárhol is dolgoztam szerkesztőként, mindenhol Tárnok Zoltán útmutatása szerint végeztem a munkám. Egyetlen óriási hiba azért azt is megtanította, hogy időnként a szépirodalomba sem árt belenyúlni. 1989 elején, amikor a magyar kultúra napjává nyilvánították a Himnusz befejezésének napját, ezt amúgy éppen a Hitelben kezdeményezte Csiki László költő, úgy hagytam fennkölt írását, ahogy ő beadta a kéziratot. Meg is jelent több tízezer példányban a Himnuszt ünneplő fogalmazás, benne a szó, a himnusz, több tucatszor hosszú í-vel. Hímnusz. Csak azért nem kerültem, kerültünk nagyon nagy szégyenbe, mert sikerült valami nyelvtörténeti magyarázatot találnom a himnusz hosszú í-jére.
Nem tartunk azonban még itt az időben, még csak a folyóirat szervezésének, a megjelenés előkészítésének napjai kezdődtek meg 1988 őszén. Bíró Zoltán, mielőtt a teljes szerkesztőséget összehívta volna, bemutatkozó látogatásra invitált Bajza utcai lakásába. Valóban kedves ember, állapítottam meg hazafelé indulván, Czakó Gábornak abban nincs igaza, hogy olyan, mint egy bagoly. Nem okoskodik, nem pillog ijedten a nagy szemeivel. Bíró Zoltán határozott, kemény, tekintete úgy vág, akár a villám, és pontosan tudja, mit is akar.
Különböző kocsmákban és presszókban folytatódott a szervezkedés, előkerült a Hitel gazdasági ügyeit kialakító Berky Ferenc György, a nyugalmazott vadászpilóta és közgazdász. Ő lett később a kiadó vezetője. Engem kezdettől fogva zavart az, hogy Berky Feri bácsi hosszú beszédeket tartott a szerkesztőség apportjáról, és ezzel legalábbis nekem elvitte az időmet azoktól a szerkesztőségi munkáktól, amelyek Magyarország első, a pártállami sajtórendszertől legalábbis független folyóirat óriási erkölcsi és szellemi-tartalmi munkáit jelentették.
