„Legyen, amint meg van írva: / Elengedlek már a sírba. / Odaadlak kebelemről, / Úgy sem szakadsz le szívemről. // Soha el sem is szakadtál, / Mindég az enyém maradtál, / Örömömben, gyászomban, / Mint egykor a jászolban. / […] / Veled voltam a kereszten, / Hulló véreddel véreztem. / Végig, mindig veled voltam, / Veled vagyok most is, holtan. / Halott leszek három napig, / Míg az Írás be nem telik. / Harmad hajnal mikor éled, / Én is veled visszatérek. / Mert örömben, fájdalomban / Nem élek én csak fiamban, / Nincsen ami elszakasszon: / Én vagyok a Boldogasszony.” – Sík Sándor A keresztút című 1952-es költeményének 13. stációjaként olvassuk e sorokat (az Ómagyar Mária-siralom huszadik századi folytatásaként is).
Születése 135. évfordulójára idén januárban emlékeztünk, keveset hallottunk róla, pedig a magyar katolikus költészet huszadik századi megújítójaként tartjuk őt számon, Rónay László kismonográfiája is kiemeli e líratörténeti mozzanatot. Baróti Dezső – a tudós professzor, piarista tanár, esztéta és irodalomtörténész, költő és műfordító portréját megrajzolva – írta róla, hogy a kritika egy ideig a kettészakított irodalom konzervatív szárnyához sorolta, a katolicizmus és modernizmus (nem feltétlenül helytálló) összebékíthetetlen voltával ugyanúgy érvelve, mint a „szerzetesköltő” egyes megnyilvánulásaival. Radnóti Miklós (akit ő keresztelt meg) a „nagy professzornak” nevezte, az irodalomtudományban elmélyülve esztétikáját nemcsak műfaji és filozófiai, de alkotás-lélektani és befogadás-szociológiai nézőpontokkal is gazdagította; Szerb Antal a „rendező értelem” költőjének tartotta.
A kevés irodalomtörténész közül, aki ma foglalkozik Sík Sándor életművével, Máté Zsuzsanna rámutat, hogy nemcsak a stációk sokat idézett költői feldolgozása kínálja a húsvéti párhuzamot, de a verseskötetei is az Istenben hívő, a rendeléseivel néha perlekedő, mégis az isteni kegyelemben, akaratban és szeretetben megnyugvó lélek fejlődésének stációi. Sőtér István úgy vélte, hogy talán egyetlen katolikus költőnk sem ábrázolta „oly pontosan és részletesen Isten és ember viszonyának egységét, mint ő”. Költészetében nem a modern ember „megküzdött hitélménye” szólal meg – az sokkal inkább az elnyert kinyilatkoztatás belső élményvilágát tükrözi.
Máté Zsuzsanna Jelenits Istvánnal ért egyet, aki az alábbiakban látta gondolkodói és alkotói attitűdjének egymással részben ellentmondásban álló és ebben a kettősségben a feloldást kereső alapvonását: „Sík Sándor papköltő volt, költő létére teológiai műveltséggel és felelősségtudattal rendelkezett, de ugyanakkor épp költő és irodalomtudós voltánál fogva a teológiában nem alkotó tudós. Ha jól meggondoljuk, nem meglepő hát, hogy a teológiai gondolkodás elmeszesedése, apálya költészetére is hatott. Jobban, mint azokéra, akik a teológiától távolabb éltek, mint ő. Nem katolikus volta, nem hite, de papsága, teológiai-skolasztikai iskolázottsága lehetett és volt is akadály, melynek keresztjét nemesen viselte, de költőként nem nőhette ki.”
Költészete mindenesetre Isten- és világképének, létezés- és esztétikai rendjének egyszerre volt egyik forrása és reprezentációja, az ellentétek feloldása pedig a költőnek és teológusnak egyaránt feladata. Pilinszky szintén arra kérdezett rá az 1963-as (a legutolsó), Áldás címmel megjelent Sík Sándor-kötetről írt kritikájában, hogy „lehet-e valaki két úrnak szolgája pap is, meg költő is?” Kérdése arra a szembenállásra utal, amely „a pap, a híveinek is elkötelezett Isten szolgája, az isteni igék hirdetője és a költő között fennállhat, hiszen a művész alaptörvénye lelke igazát, így olykor gyötrelmeit, kétségeit és vívódásait is szóvá tenni” – olvassuk Máté Zsuzsanna kommentárját a kritikához. A „pap is, meg költő is” attitűd nem mindig problémamentes kettőssége a református Tompa Mihálynál is jelentkezett, s ha belső vitája Istennel nem is volt olyan végletes, mint Adynál, közel állt olykor a megingáshoz hitében. A „hiszek hitetlenül Istenben” költőjénél ez a viaskodás poézise szinte minden rétegét érinti. Az Istenhez és hithez való viszony megfogalmazása Babitsnál és József Attilánál is jelen van. (Több mint félszáz József Attila-versben szerepel például az Istenre vonatkoztatható utalás, amelyek egy része tagadás, míg a másik része a költői szerepjáték kelléke, de sokszor megszólal a félreérthetetlen, olykor tragikus méretű vágyódás hangja is.)
A vallásos élmény lírai megnyilvánulását keresve, felidézhetjük Áprily Lajos verseit (Bertha Zoltán szófordulataival) a morális-eszmei összetevőkön túl a biblikus-mitikus kifejezési formák hangsúlytöbbleteinek értelmezésével, ekképp a vallás és esztétikum különleges összefonódásaival. Több olyan példára találunk az egyszerre félő és reménykedő Kányádi Sándor lírájából, amelyben az istenérzet misztériuma ugyanúgy megszólal, mint annak a létezésélménynek a felismerése, hogy „a transzcendens magában-valóságában kiismerhetetlen szellemlény benne is és kívül is áll a világon”. A vallásos költői attitűd természetszerűleg kapcsolódik a metafizikus létezésérzékeléshez és annak lírai kifejezéséhez. A homo religiosus költő nem elsősorban „téríteni” akar, nem kíván senkit megváltoztatni – inkább maga szeretne változni, értve alatta, hogy fölismerni és megérteni.
Azt, hogy a Krisztus-történet eseményében, a megváltásban lássa meg a teremtett Szépet (amely az Ergon, az isteni mű), amely csak általa nyer értelmet. Verse azt a megismerési folyamatot tükrözi, ahogy az emberéből a teremtés, a teremtés ismeretéből pedig Isten-ismeret lesz, amelynek hordozója a jézusi megváltás kegyelmének felismerése.
A szerző irodalomtörténész
