Az 1885. március 4-én a a kárpátaljai Beregrákoson született Salamon Béla elemi iskoláit Berettyóújfaluban végzete. Bátyja, Pál vitte Budapestre, ahol a Wesselényi utcai izraelita iskolába járt, padtársa Kann Gyula volt, s nem éppen jó magaviseletük miatt az első padba ültették őket. Önéletrajzi könyvében azt írta: „Az iskolában egy sovány, majomképű fiút ültettek mellém, és a fiú az első öt percben belém rúgott a pad alatt, és megkérdezte:
– Téged hogy hívnak?
– Salamon Bélának – válaszoltam.
– Ez is egy név? – kérdezte röhögve. – Ezzel ugyan nem fogod sokra vinni az életben.”
Nem lett igaza Kann Gyulának, aki Kabos Gyula névvel lett legendás komikus, míg iskolatársa az egyik legsikeresebb magyar kabarészínész. Igaza volt viszont kollégájának, Szuhay Balázsnak, aki azt írta róla: „Színésznek kegyetlenül rossz volt. Salamon Bélának: egyedülálló zseni.”
Mert valóban ő nem szerepet játszott, hanem a magas termete ellenére félszeg, ügyefogyott, mégis ravasz kisembert, amilyen maga is volt. Színész, de nem színészkedett a színpadon sem. Ezért nem volt szüksége maszkra, mert a közönség mindig Salamon Bélára volt kíváncsi, aki nagy adományozóként jókedvre derített, nevettetett – és még napjainkban is – százezreket.
Salamon Béla 48 évesen
Fotó: Színházi Élet, 1933
Soha nem tanult színészet, nem is volt szüksége rá, mert komikusnak született. Jól érzékelteti ezt, hogy miután az első világháború után meghódította Budapestet, 1931-ben megpróbálta Berlint is bevenni. A színészkönyvtárban megjelent tanulmányban olvasható, hogy amíg a berlini filmgyár költségén német nyelvet tanult, szabad idejében színházba, moziba, kabaréba járt a német fővárosban.
Egy alkalommal bevetődött a Friedrichpalast nevű orfeumba, ahol a világvárosi műsor egyik kiemelkedő száma egy rajzolóművész, karikaturista kitűnő produkciója volt. Utolsó számához a zsúfolt nézőtérről kért fel önként jelentkezőket a színpadra, akiket percek alatt roppant ügyesen lerajzolt. Salamonnak az az ötlete támadt, hogy most kipróbálja, milyen hatással lehet a berlini nézőközönségre személyes megjelenése. Felállva a helyéről ő is jelentkezett.
A karikaturista kéri, hogy fáradjon fel a színpadra. Salamon elindul a széksorok között megjátszva az ügyetlen, zavarban lévő, de azért szerepelni vágyó nézőt. Többször megbotolva kászálódik ki, miközben mindenkitől egyesével is bocsánatot kér. A közönség hangosan derül. Egyszer csak úgy tesz, mint aki meggondolta magát, és elindul visszafelé a széksoron, de akkor már sem a karikaturista, sem a közönség nem engedi vissza. Biztatják, hogy igenis menjen csak ki, kacsázó salamoni járásával egyre nagyobb nevetést vált ki. Fenn, a színpadon megáll csámpás lábbal, jellegzetes pózban, kissé félszegen és riadtan pislog körbe, majd némán előrelépve, kezével csendre inti a közönséget. A rajzoló megkéri, üljön le, helyezze magát kényelembe. Salamon fésűt vesz elő, gondosan megfésülködik, körülményesen leül, nyakkendőt igazít, majd különböző pózokban próbálja ki magát, mi lenne a legideálisabb az örökkévalóságnak való rajzhoz. Elegánsan elfészkelődik, majd nadrágját kissé felcsippentve mozdulatlan pózba merevedik. Szemével játszik ugyan egy kissé, majd amikor a rajz elkészül, esetlenül meghajol, és a közönség hosszú percekig tapsol. Visszabotorkál a helyére, és elégedett lehet, hisz a kísérlete pompásan sikerül.
A rajzoló megkeresi előadás után, és felajánlja, hogy minden este pénzért jöjjön el nézőnek, s amikor megtudja, hogy Salamon magyar színész, állást ajánl, világszámot csinálhatnának együtt… Salamon nem csapott fel sem német filmszínésznek, sem pedig világszámnak… Hazajött.
Itthon folyatta sikeres pályafutást – nyolc filmben kapott szerepet – 1939-ig, amikor zsidó származása miatt megtiltották neki a színházi szereplést, így munka és jövedelem nélkül maradt. Ekkor írta meg a Hej, színművész… című könyvét, amelyben életéről mesél, és sajátos hangvételű anekdotái teszik élvezetessé írását. Művét maga terjesztette megélhetésért, házról házra járva.
Humorát a legnehezebb időszakban sem veszítette el. Egy legendás történet szerint amikor a Pozsonyi úti gettóház feltett kezű lakóit az udvarra terelik a nyilasok, az egyik, alig húszéves körüli, géppisztollyal hadonászva és árpádsávos karszalaggal a karján rákiabál: „Salamon, maga hány éves?”
Mire a lealázott, felemelt kezű komikus: „Jövő hónapban leszek hatvan. Tessék mondani, nyilas úr, leszek én hatvan?” – a válasz mégsem az akkor oly gyakori géppisztolykattogás, hanem a hahota, amely talán nemcsak az ő, hanem a ház többi lakójának is megmenti az életét. Így nemcsak hogy hatvan-, de hetven-, sőt, nyolcvanéves is lehetett Salamon, aki még halálát is „eljátszotta”…
Kabos László és Salamon Béla a Magyar Rádió studiójában
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Nyolcvanévesen, 1965-ben szerepet kapott a Vidám Színpadon, azonban betegség miatt kórházba került, s így ebben a jelenetben helyére a beugrást Kazal László, a komikus egyik állandó kártyapartnere és jó barátja vállalta,
Az előadás már jó néhányszor lement ezzel az új szereposztással, amikor egyik este hat felé Salamon kisétált a kórház ajtaján, nagykabátjában, alatta pizsamában, hogy kicsit megszellőztesse magát. Taxival a színházba ment, ahol Kazal legnagyobb megrökönyödésére megjelent pizsamában a megszokott öltözőasztalánál. S a meglepődött közönség és kollégák számára – akkor utoljára – aznap este még eljátszotta a szerepét.
Általános a döbbenet, hiszen mind a közönség, mind pedig a személyzet, szóval mindenki úgy tudta, hogy Salamon kórházban van…
Kazal szorongva a színfalak mögül nézi végig Salamon utolsó találkozását az ő szeretett közönségével. Ünneplik, fellépése hatalmas tapssal zárul, a közönség többször is visszatapsolja őt, aztán beballag az öltözőjébe, újra felveszi a kórházi pizsamát, taxit hívat. Visszamegy a kórházba, és néhány óra múlva, de még azon az éjjel örökre távozik. A másnapi szomorú sajtóhírt sokan kétkedéssel fogadják, hisz tegnap este még színpadon látták…
Születésének századik évfordulóján, 1985-ban mondta Szuhay Balázs: „Ezt az embert mindenki ismerte, mindenki szerette. Nagy ember volt, de élete végéig megmaradt kisembernek. Szerény volt, de nagy lábon élt. Negyvenhetesen. És erre nagyon büszke volt. Emelt fővel viselte lábait.”
Salamon hatalmas méretű lábai állandó élcelődés tárgyai voltak, de nem bánta, még rá is játszott. Arra a kérdésre, hogy hányas cipőt hord, így válaszolt: „Negyvennyolcasat, inkább szorítson egy kicsit.”
Ez a poén is jelezi, amíg lesz humor, amíg lesz kedvük nevetni az embereknek, Salamon Béla örökségén derülhetünk. „Mert Lepsénynél még megvolt…”
Pályafutása
1920–21: a Bonbonniere Kabaréban játszik
1921 és 1923 között: az Apolló Színpad tagja, de fellép az Emke, és a Trocadero Kabaréban is
1922: a Vonósnégyes sikere, Salgó szerepében válik országosan ismertté
1923: megalapítja, majd Nagy Endrével együtt igazgatja a Terézkörúti Színpadot
1923–1929: a Terézkörúti Színpad társigazgatója Nagy Endrével
1929–1931 között, majd 1932 tavaszától fogva ismét igazgató Robozzal
1933–34: a Komédia Orfeumban lép fel gyakran
1934–1938: a Terézkörúti Színpadon játszik
1939: leparancsolják a színpadról a meghozott törvények
1940 és 1944 között az OMIKE Művészakció előadásain szerepel
1945 novembere: a Royal Revü Varietében lép fel először, másfél év elteltével
1945 őszétől rendszeresen játszik a Kamara Varietében is
1950: a városligeti Népvarietében játszik
1951: játszik a Kisvarietében
1951–1965 – haláláig tagja a Vidám Színpadnak, amelynek alapító színésze
1953: játszik a Budapest Varietében is
