A rákszűrésbe vetett hit tehát mélyen gyökerezik, és az a széles körben elterjedt felfogás vezérli, hogy a rák korai felismerése – amikor még jobban kezelhető – mindig jobb, mint a későbbi felfedezés.
Ez teszi zavarba ejtővé az Annals of the American Thoracic Society című folyóiratban nemrégiben megjelent tanulmány eredményeit. A tüdőrákszűrésen részt vevő emberek közel fele, akik megkapták a rémisztő hírt, hogy pozitív a tesztjük, késlekedtek a kezeléssel.
Ez a rejtélyes viselkedés összhangban van egy angliai felmérés eredményeivel, amely arról kérdezte az embereket, hogy mit tennének, ha olyan változást észlelnének az egészségi állapotukban, amely a rák jele lehet. Negyven százalékuk azt mondta, hogy elkerülné az orvoshoz fordulást. Hihetetlen, de 25 százalék csak várna, hátha a tünetek maguktól elmúlnak.
Tekintettel arra, hogy a rák milyen szörnyű tud lenni, és mennyi fájdalmat okozott már oly sok életben, talán sértőnek tűnhet az a felvetés, hogy a tőle való félelem fóbia lehet, amelyet a Merriam-Webster úgy definiál, mint „eltúlzott, általában megmagyarázhatatlan és logikátlan félelem”. De ez a kifejezés szomorúan helyénvaló. Sok tekintetben a rákkal szembeni széles körben elterjedt félelem olyan heves, hogy olyan döntésekhez vezet, amelyek helyesnek tűnnek, de nyilvánvalóan károsak az egészségre.
Amit az orvosok késleltetett bemutatásnak neveznek, az egyik ilyen választás. Vannak, akik annyira félnek a ráktól, hogy nem akarnak szembenézni a valósággal. Gondoljunk csak arra az idős férfira, akinek gondjai voltak a vizeléssel, amely vagy a prosztata megnagyobbodásának, vagy esetleg a prosztataráknak a jele. Hónapokig „szorgalmasan kerülte az orvosi ellátást”. Miért? „Mert a megnagyobbodott prosztata és a prosztatarák tünetei és jelei hasonlóak. A legmélyebb félelmem az volt, hogy »prosztatarákom van«.”
Ez valóban logikátlan félelem volt. A férfi Dr. Vincent DeVita Jr. volt, aki korábban a New York-i Memorial Sloan Kettering Rákközpont főorvosa, az Amerikai Rákellenes Társaság elnöke, 1980 és 1988 között pedig a Nemzeti Rákintézet és a Nemzeti Rákprogram igazgatója volt. Történetét „A rák halála” című könyvében (Sarah Crichton Books, 2016) meséli el.
Miután végül rákot diagnosztizáltak nála, DeVita ezt írta: „Feltételezhetnénk, hogy az én hátteremmel pontosan tudom, mit kell tennem, és kihez kell fordulnom. Feltételezhetné, hogy nem borítana el teljesen a zsibbadásig a diagnózisom. De tévednek. Közel egy hétig kábulatban éltem. Ami ismétlődően átfutott a fejemen, azok a különböző forgatókönyvek voltak, amelyek a halálomhoz vezettek.”
A hatalmas félelem legyőzte az objektivitást e szakértőnél, aki a legtöbbeknél jobban tudta, hogy a prosztatarák számos formája soha nem okoz semmilyen kárt, és hogy sok fenyegetőbb típus igen jól kezelhető.
DeVita aligha áll egyedül. Egy 1966 és 2003 között végzett 113 tanulmány áttekintése szerint „A félelem attól, hogy egy tünet rákra utal, vagy a vizsgálattól, a kezeléstől vagy a tehetetlenségtől való félelem szintén olyan tényezőknek bizonyult, amelyek növelik a megjelenésig eltelt időt a felső és alsó gyomor-bélrendszeri rákok, az urológiai rákok, a nőgyógyászati rákok és a tüdőrák esetében”.
Az emlőrák késleltetett megjelenésével foglalkozó 38 tanulmány metaanalízise kimutatta, hogy a nők 20-30 százaléka legalább három hónappal a tünetek megjelenése után ment el orvosi vizsgálatra.
Érzelmileg érthető a rákkal szembeni mélységes félelem. A Paul Slovic és mások által a kockázat észlelésének pszichológiájával kapcsolatban végzett kutatások szerint az emberek jobban félnek a fenyegetésektől, amelyekről úgy gondolják, hogy nem tudják befolyásolni őket, mindentől, amely nagy fájdalmat és szenvedést okoz, és mindentől, amivel kapcsolatban fájdalmas személyes tapasztalataik vannak. A rák mindezeket a jellemzőket magában hordozza.
A rákkal szembeni félelem, amely egyes esetekben meghaladja az orvosi bizonyítékokat, azonban önmagában is nagy károkat okoz. Az orvosoknak, szakértőknek többet kell tenniük e veszély leküzdéséért, segítve a közvéleményt abban, hogy a rákos megbetegedések nagyjából kétharmada ma már krónikus betegségként kezelhető vagy teljesen gyógyítható; hogy a mell-, prosztata-, pajzsmirigy- és tüdőrák számos gyakori formája, amelyet a szűrés során korán felfedeznek, túldiagnosztizált, amely azt jelenti, hogy soha nem okoz semmilyen kárt; és hogy a szűrés minden előnye ellenére kárt is okozhat, mivel nem fenyegető rákos megbetegedéseket talál, amelyek az embereket agresszívabb és kockázatosabb kezelésre ijesztik, mint amelyre valójában szükségük lenne.
A rákkal kapcsolatos félelem érthető módon beleégett a közvélemény pszichéjébe. Legalábbis a közeljövőben éppoly valószínűtlen, hogy a rákfóbiát „kigyógyítsuk”, mint magát a rákot. De mindkettő nagy kárt okoz. A rák elleni háborúnak sürgősen szüksége van egy másik frontra is, hogy leküzdje azt a kárt, amelyet a túl sok félelem okozhat ezzel a szörnyű betegséggel szemben.
