Végre, huszonhárom év után beteljesült régi vágyam, hogy az Egyesült Államok nyugati partjának természeti nevezetességeit végignézzem. Erre az első kísérletem 2001 őszén történt, már mindent befizettem egy amerikai utazási irodának, a szállást, az autóbérlést, a repülőjegy árát, és szeptember 13-án indultam is volna. Ám egy ismerősöm 11-én délelőtt felhívott, hogy nézem-e a tévét? Dolgozom, mondtam, hogy nézhetném? De erősködött, hogy nézzem csak és a munkahelyemen csakugyan volt egy tévé, hát bekapcsoltuk és még élőben elkaptuk azt a pillanatot, amikor a második ikertoronyba csapódott egy repülőgép.
Körülbelül három óra kellett, mire rájöttem, hogy holnapután én nem fogok Amerikába utazni, rohantam az utazási irodába visszakérni a pénzt, amit szó nélkül vissza is adtak, hiszen teljesen nyilvánvaló volt, hogy a turizmusnak most egy időre vége szakadt. Azóta vártam, a lehetőséget, az idő azonban telt és múlt, de valahogy a nyugati part mindig kimaradt. Végül az döntött, hogy beláttam, ha még sokat várok, akkor sohasem fogok eljutni oda, így, mivel a feleségem már nem vállalkozott az útra, a lányommal mentem és nem egyedileg, mint 2001-ben mentem volna, hanem a Fehérvár Travel utazási iroda segítségével. Így utólag be kell valljam, hogy 2001-ben valószínűleg túlbecsültem a képességeimet, amikor tizenkét nap alatt, az utazást is beleértve, végig akartam nézni az amerikai nyugati part nevezetességeit és azt gondolom, hogy óriási szerencsém, hogy ebben az ikertornyok elleni támadás megakadályozott.
Még így utazási irodával is, ahol beolajozott módon, hatalmas rutinnal rendelkező idegenvezetővel néztük végig a nevezetességeket, rendkívül feszített volt a tempó: autóbuszba be, autóbuszból ki, harminc perc múlva itt találkozunk, addig nézelődés. Ezzel együtt nagy élmény, mindenkinek, aki megengedheti magának, ajánlom. De az idősebbeknek már csak utazási irodával. Aki fiatal, sok ideje van és még pénze is hozzá, az mehet egyedileg, nem számít, hogy az ötsávos autópályáról esetleg nem ott hajt-e le, ahol kellene, és az sem, hogy emiatt vagy a nézelődés miatt, veszít-e egy-két napot az eltervezett programjához képest. Mert látnivaló van bőven és minden helyen akár egy-egyet is el lehetne tölteni és még az sem lenne sok.
Los Angeles, ahová a kimerítő légi utazás után megérkeztünk Amerika egyik kulturális központja, mi ebből azonban csak a külsőségeket láttuk. Az épületeket, mint például a Walt Disney Koncertterem épületét, a Griffith Obszervatóriumot, Beverly Hills elegáns negyedét a hírességek sétányát (Walk of Fame), és természetesen a Dolby Színházat, ahol az Oscar-díj átadási ceremóniái zajlanak, és ahol mindenki vehet magának és a családtagjainak is egy kis Oscart, például egy olyan felirattal, hogy „Best Dad” (a legjobb apa).
Engem azonban, inkább a természeti látványosságok érdekeltek, hiszen egyik nagyváros nagyban hasonlít a másikra és én már Amerikában is jártam néhányban. A Grand Canyon már jobban izgatta a fantáziámat és nem is csalódtam, valóban lélegzetelállító, ahogy a vörös sziklák meredeken zuhannak a mélybe, ahol egy kis vöröses-sárga színű folyó látható, a Colorado. Meglepett, hogy a meredek sziklafal nincs védőkerítéssel ellátva, csak egy tábla van kitéve, hogy ne menjenek a szakadék közelébe, mert a szikla omlik. Európában biztos kerítés védené a turistákat a leeséstől, itt azonban mindenki a maga felelősségére él, vagy adott esetben hal. Évente átlag hárman esnek le véletlenül a sziklákról (ehhez jön még hét-nyolc öngyilkos), úgyhogy négyhavonta adódik egy véletlen baleset, és én is majdnem szemtanúja voltam egynek.
Egy kissrác rohant a szakadék mellett, elesett és a sziklákon elgurult és épphogy csak megállt a meredély szélén. Ennél kellemesebb élmény volt a rémisztő nevű Halál Völgye, mert a március végi idő igazán kellemes, de nyáron itt ötven fok is van, méghozzá Celsiusban mérve. Itt a tar és valahogy fényesre csiszolódott fej-formájú sziklákon kívül, ami megfogott az az, ahogy a helyhez közelítve a lombos fák elmaradtak és helyüket egyre ritkább és alacsonyabb szárazságtűrő cserjék váltották fel és a híres Joshua-fa, amely úgy emeli ágait az égnek, mint Csontváry Fohászkodó Üdvözítője. Én ezeket a mostoha körülmények között túlélő a növényeket nagyon tudom becsülni, ahogy a kertemben is a tarackot, amellyel szemben elvesztettem a csatát. Nem is tudom, hogy miért nem született a szívósságáról közmondás, például: légy olyan, mint a tarack!
De amiért e cikk íródott az nem az említett, látványosságok, hanem a Yosemite Park fái. Elképzeltem egy méregzöld tengert, ehhez képest amint közeledtünk elhalt fák tömegét láttuk, amelyek ágak nélkül meredtek az égnek mintha villanypóznákból állna az erdő. Andrea idegenvezetőnk, aki már két évtizede jár erre, azt a magyarázatot adta, hogy főleg az a baj, hogy nem hagyták, hogy az erdőtüzek megtegyék a maguk jótékony, gyógyító hatásukat. A magyarázat furcsa volt és utána is jártam a dolognak, mert manapság mindent a klímaváltozásra fognak és azzal el is van intézve a dolog. A vonatkozó szakirodalom valóban elsődleges okként az erdőtüzek hiányát említi. Lehet, persze, hogy ez egy erdésznek nem okoz meglepetést, számomra azonban új volt.
A magyarázat tehát a következő: a 19. századig kisebb erdőtüzek, amelyek akár természetes úton jöttek létre (villámlás), akár az őslakosok tevékenysége folytán, megritkították az erdőt, tisztásokat hoztak létre, eltakarították a talaj menti cserjéket és felhalmozódó lehullott ágakat, vagyis az éghető anyagokat ez által nagyobb teret biztosítottak az értékesebb fáknak. A 19. század közepétől kezdődően azonban az európai gyarmatosítók a tüzek visszaszorítására irányuló politikát vezettek be. Tűz nélkül a tűlevelűek benőtték a réteket és tölgyerdőket, és az erdők egyre sűrűbbé váltak. A fák egymás elől szívták el az éltető vizet és tápanyagokat és erre jött rá az aszály és az egyébként őshonos fenyőkéreg bogár. E bogárral az egészséges fa a gyantájával általában elbánik, de tartós szárazság estén a fa védekezése lecsökken. A halott fák tömegét tehát a valamikori kisebb erőtüzek elmaradása a klímaváltozás miatt gyakoribb szárazság és az ezt kihasználó bogarak okozzák. A csapadék éves mennyisége egyébként az elmúlt száz évben nem csökkent, sőt az északi területen még nőtt is, a bajt inkább az okozza, hogy megnőtt az évek közötti ingadozás mértéke.
Az 1970-es években a park vezetői kezdték felismerni a tűz szerves szerepét a park ökoszisztémáinak kezelésében és általános egészségi állapotában, és egy célirányos erdőtűz-programot indítottak el. Ma a Yosemite tűzvédelmi programja egyensúlyt teremt az élet, a tulajdon és más fontos erőforrások védelme és a tűz, mint a természetes folyamat helyreállítása között. E mellett a Yosemite Nemzeti Park útjaitól 60 méteres távolságig eltakarítják a talajon felhalmozódott éghető anyagokat ezzel megakadályozva, hogy a spontán erdőtüzek veszélyeztessék a közlekedést. Sok dolguk lesz, jelenleg úgy számolják, hogy mintegy 500 négyzetkilométeren 2,4 millió halott fa van.
Senki kedvét nem akarom elvenni a Yosemite természetvédelmi területtől, mert ha lejjebb megyünk a völgybe, talán mert ott több nedvesség is van, a halott fák rendje eltűnik és olyan nevezetességeket, láthatunk, mint a El Capitan (Kapitány) szikla, amely a maga 2300 méter függőleges magasságával, a sziklamászók nagy kihívása, vagy a 190 méterről lezúduló bővizű Bridalveil (Menyasszonyi fátyol) vízesés. Sajnos mamutfenyőt nem láttam, mert azok már csak a park legdélibb részén lévő Mariposa erdőben találhatók, ahova nem jutottunk el (hiszen akkor nem láttuk volna San Franciscót és még egy sereg szent (San …) városkát Francisco és Los Angeles között, amelyek szintén érdekesek voltak. Egy mamutfenyő három méter átmérőjű rönkje azonban az említett vízesésnél megmaradt, ezen fel van tüntetve – többek között – Hódtó Vilmos megérkezése Angliába (1066) és a fa már akkor is öregnek látszott. A legöregebb fák, mint a Grizzly Giant is, kétezer év körüliek.
Az út legfőbb tanulsága számomra az, hogy maga a természet hogyan alkalmazkodik a változó körülményekhez, feltéve, ha az ember békén hagyja. Azt hiszem a jövőben nekünk is ez lenne a legfőbb feladatunk. Nem megállítani kell a klímaváltozást, mert úgysem tudjuk, hanem alkalmazkodni hozzá, ahogy a Yosemite fái is teszik már kétezer éve.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
