2024. április 12. péntek. 7:13
Van Örkény Istvánnak egy írása, ami semmi mást csakis azt üzeni igazából, mekkora, milyen félelmetes erővel is képes hatni akár csak néhány verssor – de általában a vers, a költészet – az emberi lélekre. A Ballada a költészet hatalmáról című kis remekműben egy telefonfülkére (!) akkora hatással van egy költő verse, hogy a fülke önálló életre kel, elhagyja a várost, végül egy virágos réten táborozik le és onnantól kezdve a telefonkészülék kagylója az idők végezetéig állandóan ugyanazt a négy verssort ismételgeti a kirándulóknak.
El lehetne most, a költők költőjének, a legeslegnagyobb magyar szerelmes vers írójának, a legfantasztikusabb magyar (költői) képalkotónak, bizonyos József Attilának születésnapja kapcsán – mely méltán a magyar költészet napja – borongani azon, hogy a vers olyan élményt nyújt, amilyet a próza soha, mindenki a saját emlékeit és érzelmeit beleépítve teheti élővé a verset, ami, ha jobban utánagondolunk, nemcsak mondandója miatt érinti meg a lelket, hanem – ezt tudta Örkény is – önmagában is misztikus jelenség. A vers elsősorban a lélekhez szól, a szívhez, csak utána az észhez, az értelemhez. Verset így kellene olvasni. Olyan érzelmi átfűtöttséggel és áhítattal, ami csak a legmagasabbrendű dolgokat, emberi jelenségeket illet meg. Isten és haza dolgait. Csakhogy… a költészet hatalmát emlegetni a realitások talaján ácsorogva olyan, midőn egy másik költő, Juhász Ferenc a virágok hatalmát emlegette vagy mintha a könyörgések, az imák látszólagos, felszíni hatékonyságára gondolnánk. Megfoghatatlannak, illanékonynak tűnő, mintha nem is létezne. Eszünkbe juthat a legújabbkori emberi világ legnagyobb szörnyetegének, bizonyos J. V. Sztálinnak esete, aki, mikor a pápa Őszentsége lehetséges befolyásának következményeiről faggatták, fölötttébb jellemző módon úgy válaszolt: és hány hadosztálya van Őszentségének?
Pontosan erről van szó. Csak Joszif Visszarionovics elvtárs ezt nem tudta, de ez legyen az ő baja. Lett is, gondoljunk arra, mi lett a világából alig egy-két évtized múlva. Sőt: alig néhány év múltán ezek a hiányolt hadosztályok harcoltak – nem is akárhogyan – a világ legerősebb szárazföldi hadserege ellen, és szívem szerint erről kötelezővé tenném az akkoriban közismert pesti anekdota ismeretét: bácsi kérem, legyen szíves, vigye oda ezt a pohár vizet annak a ruszki katonának – szólítja meg a fiú az idős urat. Miért nem viszed oda te? Mert tőlem fél…
Ugyanerről szólnak a költészet hadosztályainak permanens hadműveletei is. Sinka István és Balassi Bálint, Weöres Sándor és Arany János, Utassy József és Berzsenyi Dániel, a trianoni határokon túl Farkas Árpád és Tari István, Dsida jenő és Bogdán József meg a többiek csapatai nemcsak hogy harcban állnak, de tartják is frontot. Időtlen idők óta, időtlen időkig. És legalább annyira félnek tőlük – joggal –, mint a nagyhírű Krasznaja Szovjetszkaja Armija a csóró pesti srácoktól. És egyáltalán nem kell Petőfiig visszamennünk az időben. Igen jól emlékszem arra az 1986-os esztendőre. Amikor egyetlen folyóirat egyetlen verse miatt lett olyan pánik, hogy a pártbizottsági elvtárs velem (is) üvöltözött, megpróbálva rávenni az árulásra, a kirúgottak-megsemmisítettek pótlására… Nincs új a Nap alatt, barátaim.
A költészet hatalmát igenis ünnepelni kell. Nem is akárhogy, nem is akármennyire. Talán nem is tudjuk, mekkora szükségünk van rá.
A szerző író
