Az énekesnő halála óta két dokumentumfilmet forgattak róla, a 2015-ben készült Amy című Oscar-díjas dokumentumfilm nagyon részletgazdagon ábrázolja a londoni zsidó lány történetét, aki nagyon fiatalon elköltözik otthonról, és énekelni kezd, talál magának egy múzsát, akinek hiányáról írott albuma öt Grammy-díjat és világsikert hoz, megváltoztatja a körülötte lévő embereket, és végül jön a tragédia, amit már ismerünk.
Amyvel túl sokat foglalkozott a bulvársajtó abban az értelemben is, hogy Kapadia nem nagyon készíthetett volna az énekesnőről és a környezetéről kevésbé kritikus filmet, mivel a potenciális nézők annyira sokat tudtak Amy mélyrepüléseiről, apja és szerelme húzásairól, hogy ezeket nem igen tompíthatta volna, és az állásfoglalást sem kerülhette meg. De így a bulvármédia majdnem olyan fontos szereplője lett a filmnek, mint az énekesnő, akiről rengeteg gyönyörű felvétel látható a filmben. Úgy gyönyörű, hogy hiteles, és sokféle arcát meg titkát kifürkészi.
Ebből a szempontból Sam Taylor-Johnsonnak és stábjának könnyebb dolga és több esélye volt arra, hogy a filmben kevésbé ítélkezzen, kevésbé érezze magán a bulvársajtó árnyékát, és többféle igazságnak helyet adjon, valamint, hogy zavartalanul elmesélje azt az Amy Winehouse-történetet, ami az övé, ahogy neki fontos ez.
De minden más szempontból a játékfilmes stábnak nehezebb. Mert hamar odaverték nekik, hogy miért nem hagyják már békén Amyt, talán nem szenvedett eleget? Vagy hogy Marisa Abele hangja közel sem olyan, mint Amy Winehouse-é. A szerelme pedig, akit a filmben Jack O’Connell alakít, másképp néz ki, mint Blake Fielder-Civil.
Meg aztán a szülők szerepét, hogy elhanyagolták Amy nevelését, illetve, hogy az apja pénzéhségből kifolyólag erőltette az amerikai turnét, nem igen firtatja film.
Eddy Marsan alakítja Mitchet, Amy Winehouse apját, akit az énekesnő (Marisa Abele) bálványozva szeret
Fotó: UPI Media
De tudjuk, hogy mindez nem számít, ha a történet sodra átvisz az aggályokon. És végül is átvisz, és megállunk, és fellélegezünk attól, hogy tudjuk, az alkotók mindnyájunk igazságát meg akarják engedni ebben a filmben, és senkit nem akarnak bántani.
Ez persze elhallgatásokkal jár. A legnagyobb hiátusos csöndet a szülők szerepe körül érezzük, szinte minden más, ami történt, és amiről tudunk, benne van a filmben, csak nem úgy. Nem egy bulvár újságíró vagy egy rosszindulatú pletykafészek hangján, hanem tényszerűen, vagy éppen Amy által elmondva úgy, hogy azt is megértsük, mit hogyan nem bírt már tovább.
Marisa Abele időnként tényleg nagyon hasonlít Amyre, de sokszor meg nem. Nincs meg az a ragyogó, áthatóan okos tekintet, és az alakja sem olyan finom és poétikus. A túlgyúrt vádliját érthetetlen is, hogy miért mutogatják folyton egészen közelről.
Jack O’Connell Blake szerepében kifejezetten szép és szexis férfi, azt is könnyű elhinni róla, hogy bár egy senki, zéró ambícióval, de alapvetően ő viseli a nadrágot, és mindig kiküzdi, ami kell neki. Szereti Amy-t a maga módján, de a drogokat meg még sokkal jobban.
Vannak a filmben nagyon izgalmas és finom részletek, amikre mások még nem gondoltak. Megismerhetjük például Cynthiát, Amy nagyanyját. Azok az énekesek, Sarah Vaughan, Lauryn Hill és mások, akik nagyon erősen hatottak Amy éneklési stílusára, a nagymama fiatalkorának sztárjai voltak. Az ő öltözködésünk ihlette Amy csinos szűkített ruháit és tűsarkú cipőit, amelyeket a kilencvenes és a kétezres években viselt, amikor mindenki pólót és farmert hordott még ünnepeken is.
A filmben azt is láthatjuk, honnan származik Amy méhkas kontya, amely hol királynői megjelenést adott neki, hol karikaturisztikusan meredezett a feje közelében, és néha úgy tűnt, hogy szökni próbál.
Objektum doboz
De persze a lényeg a múzsai szerelem és a zene, az album dalai, amelyek arról szólnak, hogy miután Blake visszatért a korábbi barátnőjéhez, Amy visszazuhan a depressziójába, a sötétségbe.
És még van tovább, a pár újra találkozik, még mélyebbre húzzák egymást a pokol bugyraiba. Blake ebből jól jön ki, mert a börtönben észre térítik, és normális életbe kezd, Amy meg tudjuk, hogy.
De a lényeg, hogy bár Amy Winehouse dalai mindig arról szólnak, mi történik vele, és hogy érzi magát, milyen nagyszerű és fontos gondolatra jutott, mégis rólunk szólnak, akik nem hiszünk magunkban, rosszul bánunk magunkkal, és sokszor, ha nem is fizikailag, mint Amy, de földre visszük magunkat, és nem fogadjuk el a segítséget, pedig jobbat érdemlünk, ahogy ő is.
Rajta keresztül valaki sokkal nagyobb, mint egy ember, beszél hozzánk, azon a nyelven, amit biztos, hogy értünk. És ez átjön az életrajzi filmen, amelyet Sam Taylor Johnson rendezett, forgatókönyvet, pedig Matt Greenhalgh írta. Ők készítették egyébként a fiatal John Lennonról szóló életrajzi filmet (2009)is.
Back to Black – 2024
Amerikai életrajzi film – 123 perc
Rendezte: Sam Taylor-Johnson
7/10
