A német nép érzelgősség-mentesen búcsúzik a civilizációtól, s bízik egy új kultúra születésében; az orosz alázattal óvja a sajátját, s új világrendet épít. Bármi áron. Vajon újra egymásnak esnek?
A második világháború után mindent, ami német volt megbélyegeztek a győztesek és a győztesekhez dörgölődzők. A német népet felruházták az összes negatív tulajdonsággal, ami csak létezik, azokat pedig amelyeket nem lehetett elvetni – pontosság, munkaszeretet, kitartás – igyekeztek kigúnyolni, vagy elhallgatni. A németséget kollektíven megbélyegezték; évtizedekig a „német” volt a gonosz a filmekben, regényekben, pontosabban a „radikális rossz”, ahogy Kant mondta. A „náci”, a tömeggyilkos, a Sátán. A németség rengeteget dolgozott azért, hogy szabadulhasson ettől a bélyegtől, de sehogyan sem sikerült. Nem engedték. Ráadásul a kettészakítottság még inkább fokozta a kölcsönös megbélyegzést. A „nyugatnémet” nem tudott szabadulni a náci áttűnésektől, a „keletnémet” pedig még kiegészült a kommunista bélyeggel is. Gestapo és Stasi.
A helyzet alig változott a német újraegyesítésig. A nyugati részen vigasztalódhattak a gazdasági fellendüléssel, a jólét újbóli megteremtésével. Nem adták ezt ingyen, rengeteg munka, akarat, gondolat volt a mögött, hogy Nyugat-Németország számos mutatóban sokáig az Egyesült Államok mögött állt a világgazdaságban, versenyben azzal a Japánnal, amely szintén megsemmisítő vereséget szenvedett a második világháborúban. Komoly elégtétel volt ez, mint ahogy az is, hogy látszat szintjén rehabilitálták az országot, felvették a NATO-ba, az Európai Unió egyik pillére lett. Az amerikai megszállás azért maradt. Az egyesülés eufórikus első évei után Németország megint túl nagyra nőtt. A nemzeti önérzet is megjelent. Az ország vezetői közül néhányan úgy látták, itt az idő a régi bélyeg végleges eltávolítására. Az erő útján. Gazdasággal csinálni külpolitikát. Ezt szolgálta az euro bevezetése is. Német technika és munkaintelligencia + orosz nyersanyag és energia egyenlő az újabb német dominanciával Európában.
Ez már túl sok volt valakiknek. Elkezdték felpiszkálni a lengyeleket, ukránokat. Leállítani a vezetékeket, lehetetlen tranzitdíjakat követelni stb. A németek megépítették (az oroszokkal) a tenger alatti gázvezetéket. (Északi Áramlat.) Ezután a „valakik” második fronton megindították az energiaháborút. Akkortájt kezdődött a nagy népvándorlás is.
A németek úgy gondolták itt a lehetőség: két legyet ütnek egy csapásra: örökre lemossák magukról a bélyeget és az olcsó munkaerővel jól is járnak. Willkommenskultur. Majd időben leállítják, s akkor már elég erősek lesznek. Erre tört ki a háború Oroszország és Ukrajna között. Jöttek a szankciók. Felrobbantották az Északi Áramlatot. Orosz energiafüggés újabb bélyeggel ért fel. Az amerikai energiafüggés: helyes, morális lépés. A németek összezavarodtak. A bélyeget letörölni, arra vágynak, bármilyen áron. Akár nemzeti létük, sőt a civilizáció „meghaladásával”. Nem is sejtik mennyire beleivódott lényükbe Spengler tétele a kultúrák haláláról. Pokolba ezzel a kultúrával, a nép tovább él, új néppé válik a jövevényekkel összeolvadva és megalkotja az új kultúrát.
Az első nagy hidegháború után mindent, ami orosz volt megbélyegeztek a győztesek és a győztesekhez dörgölődzők. Az orosz népet felruházták az összes negatív tulajdonsággal, ami létezik, azokat pedig, amelyeket nem lehetett elvetni – alázat, közösségi érzék, önérzet – igyekeztek kigúnyolni vagy elhallgatni. A bélyeg „radikális rossz” jellegét a végletekig fokozta az oroszok érintettsége a kommunista eszme gyakorlati megvalósításában, amely milliók életébe került nem csak Oroszországban, de szerte Európában. A Szovjetunió bukása utáni káoszban Oroszországot a nemzeti önérzetet mélyen sértő állapotba taszították. Oroszok tízmillióit rendelték idegen impérium alá, számos olyan területet csatoltak el, amelyekhez az orosz nemzeti önérzet a legszorosabban kapcsolódott. Így például a Krím félszigetet. Sok helyen (balti államok) megtagadták az ottani oroszoktól az állampolgárságot, Ukrajnában a Krím orosz annektálása után szabályos irtóhadjáratot vezettek saját (oroszajkú) állampolgáraikkal szemben.
A helyzet alig változott 2022-ig. A hollywoodi filmekben az oroszok voltak a „radikális rosszak”, tömeggyilkosok, kémek, maffiózók. Az oroszok igyekeztek megszabadulni ezektől a bélyegektől, de nem nagyon sikerült. Jelcin és az első időkben Putyin alatt is úgy tűnt, maradéktalanul érvényesül az orosz történelem „nyugatos” útja, amely valamikor Nagy Péter cárral kezdődött. Oroszország kapitulált a nyugati kapitalista-globalizmus előtt, jöttek a nagy cégek, formák, az oroszok beléptek a nyugati civilizáció külsőségei közé, de mint kiderült ez is csak a látszat lehetett. Az oroszokban ott maradt valami távolságtartás a Nyugattal szemben, főleg, amikor tapasztalták, hogy a „Nyugat” immáron nem elégszik meg a Szovjetunió bukása után kialakult status quo-val, hanem folyamatosan keríti be Oroszországot, s kényszeríti rá akaratát.
Mi tagadás, a Nyugatban valóban mindvégig ott volt – már ebben az új században is -, valami idegenség, félelem és nyugtalanság az oroszokkal kapcsolatban. Hogy csak látszólag vonultak vissza. Hogy csak ideiglenesen gyengültek meg. Talán ezért igyekezett s igyekszik a NATO szinte hermetikusan elzárni őket, bevonva Finnországot, Svédországot, állig felfegyverezni Lengyelországot, Romániát. S megfojtani Oroszország gazdaságát. Talán valami lelkiismeretfurdalás is dolgozhat, nem volt-e hiba annyira megalázni Moszkvát 1991-ben? Valami előre menekülés, túlzott kompenzálás. Viszont az oroszok meglepő választ adtak. Nem az önfeladás felé mennek. Nem először teszik ezt. Azt mondják, nem kérnek ebből a nyugati civilizációból. Inkább új világrendet alakítanak ki. Oroszország váltja meg a világot, amelynek „nyugati” hanyatlása már elkerülhetetlen. Talán megpróbálja még a „Nyugat” elodázni a teljes bukást egy háborúval, egy harmadikkal, de ezt a bukást már nem lehet elkerülni.
Ez a szemlélet mélyen benne gyökerezik az orosz világfelfogásban. Dosztojevszkij mondta egy fülledt hangulatú összejövetelen 1880-ban a Nemesi Gyűlés termében: elindulunk, hogy megkeressük boldogságunkat, mégpedig „nem csak magunk számára, hanem az egész emberiség számára, mert az orosz vándor az egész emberiséget boldognak akarja látni, hogy megnyugodhasson: kevesebbel nem éri be.” A kortársak ezen az „orosz vándoron” valamiféle szocialista típust láttak. De Szerb Antal is így idézi e híres beszédet: „Végső céljait tekintve, mi egyéb az orosz néplélek ereje, mint a világegyetemesség és az emberi egyetemesség felé való törekvés? Valódi oroszoknak, egészen oroszoknak lenni annyit tesz, mint minden ember testvérének, vagy, ha úgy tetszik, egyetemes embernek lenni.” Bármilyen primitív gondolat is, nem tudom elhessegetni ettől a „szovjet ember” jegyében telt évtizedeket akár erre mifelénk is. Hogyan is írta a Pravda 1941. január 1-én? „Ki tudja, hogy az új évet öt vagy tíz év múlva hol töltjük: melyik övezetben, és melyik szovjet délkörön?” Ha délkörön nem is, de a porig rombolt Berlinben, Varsóban és Budapesten töltötték.
Hogy ezért ki volt inkább felelős, a németek vagy az oroszok, döntse el a tisztelt olvasó. Élt valaha egy Trockij nevű ember, szerinte „Sztálin nélkül nem lett volna Hitler.” Én meg úgy látom, nagy világháború akkor lesz megint, ha ez a két nép – a német meg az orosz – megint egymásnak esik. Nem esik ez nehezükre, de az uszítókat kívül kell keresnünk. Csak nehogy sikerüljön nekik! Bízom abban, hogy más idők járnak már. Eleve sem volt igaz, hogy a németség azonos Hitlerrel (a nácizmussal), az oroszok meg Sztálinnal (a kommunizmussal). De az igaz, hogy ügyes húzásokkal mindkét népet könnyű felhergelni tűrhetetlen célok és ambíciók irányába. A hergelőknek semmi sem drága. Az igazi „radikális rossz” valahol mindig hatótávolságon kívül helyezkedik el. Csak hát van-e még ilyen pont ezen a szépséges bolygónkon?
A szerző történész
