Én nem tudom, miképpen lehet úgy szeretni a hazát, hogy folyton ellene cselekszem. Márpedig mi, magyarok az utóbbi esztendőkben jócskán megtapasztalhattuk, hogy az úgynevezett ellenzékünk szünet nélkül ezt teszi. Mégpedig azzal a magyarázattal, hogy nálunk nincs jogállam, tehát a jogállamiságot mindenképpen ki kell erőszakolni. Ezt szerintük egyebek közt úgy lehet elérni, ha az Európai Unióba kiküldött hazaárulóink – például Cseh Katalin – rendre felszólalnak saját hazájuk ellen. A Brüsszelbe kiküldött momentumos hölgy már több alkalommal is arról papolt az Unió fellegvárában, hogy ne kapja meg Magyarország a törvény szerint neki járó pénzeket. Egyebek közt azért is, mert nálunk nem működik a jogállamiság. No mármost e tekintetben nem vitatkoznánk Cseh Katalinnal. Ugyanis valami tényleg nem stimmel a jogállamiságunkkal kapcsolatban. Mert ha létezik olyan, hogy valaki a saját országa iránti gyűlölete által vezérelve meg akarja akadályozni a nekünk jogosan járó pénzek megérkezését, s ezért semmiféle büntetést nem kap, akkor ott bizony valami nagy baj van a jogot illetően. S tényleg van. A BTK 258. paragrafusa értelmében – nem először írom le – az a magyar állampolgár, aki Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, bűntett miatt öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Ez még súlyosbítható, ha az illető mindezt állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával követi el.
Nos, az a csapda, melybe az uniós csatlakozásunk alkalmával beleestünk, úgy tűnik, sajnos arra is jó, hogy rendre eltörölje, pontosabban semmissé tegye az egyes országok jogszabályait. Arra is jó, hogy egyes hazaárulók árulkodásait érdekeinek megfelelően használja fel. Ezt tették-teszik azóta, amióta tagjai vagyunk ennek az egyre erkölcstelenebb és egyre álságosabb társaságnak. S úgy tűnik, hogy az Unióba történő belépésünkkel erkölcsi fogalmaink is változtak. A hazának ártó panaszkodások, árulkodások ellen, melyet megannyi alkalommal a baloldalnak nevezett társaság tagjai – Cseh, Újhelyi, Dobrev, Donát, Molnár – követnek el, úgy tűnik, nincs orvosság. Ez részben érthető is, hiszen a rendszerváltásnak nevezett időszakban nagy erők munkálkodtak azon – jelzem, sikerrel –, hogy lényegében minden maradjon a régiben. Ahogy 10 évvel ezelőtt Országkép című könyvében Bíró Zoltán irodalomtörténész, politikus, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet korábbi főigazgatója írta: „A pétergáborok, biszkubélák, ávós pribékek politikai osztálya nemcsak szellemében, hanem fizikai valójában is maradt tartósan, mint a rendszer része, arculatának legalább is az egyik fő vonása. Ott éktelenkedett a rendszerváltásig. Azt hittük egy rövid ideig, hogy csak addig, de attól kezdve egyszer s mindenkorra eltűnik. Azt már az MSZP, az utódpárt és szövetségese, az SZDSZ garantálta, hogy ne tűnjön el. És garantálták azok a magukat jobboldalinak hirdető, rendszerváltó szerepben tetszelgő politikai parvenük, akik megakadályozták, hogy ez a fajta ávós utód szociálliberális erőcsoport kiszorítható legyen a magyar közéletből. És tettek értük mindenekfölött azok a »nemzetközi« gazdasági és politikai csoportok, amelyek a pórázt fogták.”
Az idézett mondatokban benne van tömören minden, amit tudni kell arról az időszakról, s kendőzetlenül benne van annak magyarázata is, hogy miért veszhettek el, miért válhattak nevetség tárgyává olyan fogalmak, mint a hazaszeretet. Az említetteknek nem volt és nincs is hazájuk, csak kirabolni való országuk volt – és van máig is. E súlyos mondatok bizonyítására nem árt Borvendég Zsuzsa és Mező Gábor könyveit olvasgatni, s mindjárt kiderül, hogy a haza csak amolyan kirabolható, eladható valamivé vált egy meglehetősen széles réteg gondolkodásában és tetteiben. Ők kisajátítani, a tisztességes emberek pedig megbecsülni és szeretni akarják a hazát, s emberhez méltón élni benne. A haza fogalmát megvető senkiháziak viszont másképpen gondolkodnak. Ők azok, akik a minap is megszavazták Brüsszelben a migrációs paktumot, hadd legyen számunkra még inkább veszélyes átjáróház Európa, hadd essen szét a társadalom, menjen feledésbe az erkölcs, hiszen a zavarosban majd könnyen lehet halászni, fenyegetni, akár öldökölni is. Mindehhez jól jönnek az álmessiások, a velejéig erkölcstelen hordószónokok, nekik még Brüsszelig sem kell elmenniük, hogy ártsanak a hazának. Mi pedig szomorúan vesszük tudomásul, hogy eladó az egész világ, eladó a bűn és az erény, eladó a becsület, s eladó a nemzetek biztonsága, mert áruvá vált a haza is. S a mostani migrációs paktum megszavazásával bizonyítékot nyert, hogy immár eladó a szabadságunk is.
Csak egy apró megjegyzés még a fenti gondolatokhoz: olvasom, hogy bizonyos hazai baloldali körök gúnyos jelzőkkel illették azon erdélyi mozinézőket, akik a Most vagy soha című film megtekintése után rendre elénekelték a magyar Himnuszt. Lelkük rajta! Ám hogy még én is felháborítsam őket, elmondom, hogy nekem minden tavasszal, amikor meglátom az első hazatérő gólyapárt, könnybe lábad a szemem. Hazajöttek, mert tudják, mi az a haza.
A szerző újságíró
