Magyar Tibor
2024. április 15. hétfő. 9:06
A mindennapok során, amikor az ember – vélt vagy valós – fenyegetéssel szembesül, bekapcsol a test riasztórendszere és szervi szinten lefut az „üss vagy fuss”, azaz harcolásra vagy menekülésre késztető élettani program. Ennek során hormonok (pl.: adrenalin és kortizol) szabadulnak fel, amelyek hatására felgyorsul a szívverés, az anyagcsere és a légzés, amely segítségével az érzékek és az izomerő fokozódnak.
Ennél az élettani vészreakciónál elhúzódóbb folyamat az akut stresszreakció, amelyet különösen súlyos fizikai vagy lelki stressz, trauma vált ki. Ebben az esetben már betegségről van szó, tünetei általában néhány naptól néhány hétig tarthatnak.
Előfordul, hogy az állandósult stressz miatt az „üss vagy fuss” funkció folyamatos stresszválasszá alakul, szinte az összes szervi folyamatot megzavarva. Ez több szervre is káros hatással van, súlyos betegségeket is okozhat.
A stressz egyfajta negatív inger, amely évezredek óta az élet mindennapos velejárója. Idővel azonban sokat változott, hogy milyen környezeti hatások működnek kiváltóként. Az eredetileg túlélésre kialakított program ma modern környezeti tényezők hatására is jelentkezik. Általános 21. századi stresszfaktor például a munkateher, a teljesítménykényszer, a számlák fizetése és a családról való gondoskodás feltételeinek megteremtése, a gyermeknél az iskolai elvárások teljesítése. De vannak ezeknél jóval súlyosabb vagy éppen sokkal kisebb stresszreakciót kiváltó külső ingerek is. A szervezet mindezeket fenyegetésként kezeli és gyengébb vagy erősebb vészreakcióval reagál rájuk.
A stressz kis mennyiségben hasznos lehet – az arra adott válaszreakció fokozottabb éberséghez, „termelékenységhez” vezethet és több energiát mozgósít –, a stressz teljes hiánya viszont a motiváció és a teljesítmény csökkenését okozhatja. Ez utóbbi persze nagyon ritka.
Az ember „hozzáedződött” ahhoz, hogy megbirkózzon a különböző stresszhatásokkal, amelyeket okozhatnak valós külső körülmények, vagy az egyén (nem feltétlenül reális) elvárása saját magával szemben.
Amikor a hétköznapok során valós vagy vélt fenyegetés közelít (előbbire példa lehet egy kutyatámadás; utóbbira pedig amikor valakit békés séta közben megijeszt egy kutya ugatása), a stresszreakció részeként aktiválódik a hipothalamusz-hipofízis-mellékvese tengely, amely fokozott adrenalin, noradrenalin és kortizol termeléssel jár.
Az adrenalin felgyorsítja a szívverést, gyorsítja a légzést, megemeli a vérnyomást; mozgósítja a test energiakészleteit. A noradrenalin stimulálja a figyelmet és a válaszreakciót. A kortizol növeli a véráramban a cukrok (glükóz) szintjét; fokozza az agy glükózfelhasználását; „megkönnyíti” a szöveteket regeneráló anyagok rendelkezésre állását; fékezi azokat a testi funkciókat, amelyek harc vagy menekülés közben nem létfontosságúak, esetleg egyenesen károsak: korlátozza az emésztőrendszer és a reproduktív rendszer működését, valamint a növekedésért felelős folyamatokat, és gyengíti az immunrendszert.
Ez a stresszre elsődlegesen reagáló élettani riasztórendszer kommunikál a hangulatot, a motivációt és a félelmet szabályozó agyi régiókkal is.
A szervezet stresszre adott válaszrendszere általában önszabályozó: amint a fenyegetés elmúlik, a hormonszintek visszatérnek a normál szintre, ezáltal a szívritmus és a vérnyomás visszaáll az alapértékekre, és minden testi folyamat újra vészhelyzeten kívüli működésbe kapcsol. Amikor a stresszt kiváltó tényezők huzamosabb ideig vagy állandóan jelen vannak, és a szervezet úgy érzékeli, hogy folyamatos támadás alatt áll, krónikus stressz alakulhat ki.
