Naptári szempontból J. Károly nem tudta hová tenni a dolgot, mert farsang már rég elmúlt, április elseje is, a bolondballagásoknak pedig még nincs itt az ideje.
Mikor felszállt a villamosra, nem is tudatosult benne rögtön, hogy egészében mit lát, mert először csak a majdnem földig érő hosszú szoknyára esett a tekintete. Olyan volt a szoknya, mint amilyet még a nagyanyja hordott, de ő nem viselt bakancsot, ez a szoknya meg egy kopott, sötétszürke bakancsban végződött.
A bő szoknyát derékban egy apró csillámkövekkel díszített halványzöld öv kötötte össze a virágmintás műszálas blúzzal. J. Károly szerint a színek nem nagyon passzoltak egymáshoz, a bakancsról nem is beszélve, de ő személy szerint mindig jobban szerette az egyszerű barna és szürke ruhadarabokat.
Igaz, a nők jóval bátrabbak ruházkodás tekintetében, attól függetlenül, hogy mi áll jól nekik, és mi nem. A büfés Eszter is szokott egészen szokatlan darabokban megjelenni, amelyeknek vagy van közük a divathoz, vagy nincs. J. Károly pontosan nem tudta megállapítani, de szerinte neki minden jól áll, mert a nő tankönyvbe illő példája lehetne annak, hogy nem a ruha teszi az embert, hanem az ember teszi a ruhát.
Csakhogy a büfés Eszternek nem volt bajusza, és nem pelyhedzett az álla sem erősen több mint másfél méter magasságban, tudniillik, ott már a feje búbja volt, és mert Eszter nő volt. J. Károlynak épp ez okozott gondot a naptári helyzet megítélésében, mert egy idejétmúlt női ruhába öltözött huszonéves fiút látott maga előtt, akit hirtelen elkezdett sajnálni.
Aztán arra gondolt, hogy vagy fogadásból utazik így a villamoson, vagy éppen azért, mert elveszített egy fogadást. Eszébe sem jutott, hogy önként, mert J. Károly ehhez már túlkoros volt. Az érettségi előtt egyszer ő is elveszített egy fogadást, viszont a tét csupán annyi volt, hogy a több mint harminc fokban a nagyapja hosszú bundájában, kisuvickolt csizmájában és sötétbarna nyúlszőr kucsmájával a fején kellett végigsétálni a városka főterén. Az izzadást még tűrte valahogy, a nagyapja azonban húsz centivel volt magasabb nála. A csizma orrát újságpapírral tömte ki, a bunda alja majdnem a betont seperte, és a kucsma hátul a nyakába ért, elöl pedig alig látott ki alóla. A nagyapját akkor már eltemették, nem ütközhetett meg az unoka öltözetén, talán még mosolygott is volna az egészen, de a városban sokan ismerték, s az osztálytársai, azok a jótét lelkek, külön közönséget szerveztek a felvonuláshoz. A közönség főleg lányokból állt.
J. Károly amúgy semmi fennakadni valót nem talált abban, hogy egy fiút lát női ruhában, mert sokféle betegséget ismert, és a beteg emberekkel mindig együtt tudott érezni. Látott már olyat is, hogy egymás kezét fogták, pedig egyikük se sántított, tehát ki lehet következtetni: nem azért fogta az egyik, hogy ne essen el a másik. Két bajuszos embert azért nem szívesen látna csókolózni, gondolta, nézzen ilyet az, akinek van hozzá gusztusa, ezek az ügyek egyébként is a hálószobára tartoznak, kivéve, ha a hálószoba mellett gyerekszoba is van.
Szóval J. Károlyt elöntötte a sajnálat, és azzal a jótékony meggyőződéssel szállt le a villamosról, hogy ez a srác bizony elveszített egy fogadást. Titokban még szurkolt is neki, hogy egyéb dolgokban ne maradjon vesztes. S hogy olyanokkal találkozzon, akik rendíthetetlenül az emberségre törekednek, mert akkor nem művelnek semmit sem, ami gonosz volna.
A szerző irodalomtörténész
